Miklós Tamás - Négyesi Lajos (szerk.): Huszonhatos hadiemlékkönyv - Váérosunk, múltunk 6. (Esztergom, 2019)

Háborús történetek

lölt helyiségben a lakásokat elosztani, mégpedig úgy, hogy fedél nélkül ne maradjon ember, se ló, se kocsi. Még abban az esetben sem, ha az a ruthén község mindössze két viskóból áll. Egyszer én is voltam szálláscsináló: íme a történet:

1915 februárjában a Kárpátokban Dydiówaról Teller kapitány vezetése alatt tartalékba vonultunk valami Brchea-Grn nevezetű ruthén falucskába: egy század, négy tiszt, konyha, meg 6 ló. Egy önkéntessel kettesben előre baktattunk a faluba, már erősen ránk sötétedett, mire odaértünk. Csakhamar kijelöltük a házakat, pajtákat, még a padlásokat is a szakaszonkénti „Quartier"-nak. Századparancsnokunk és három tisztje számára egy jobb módú paraszt házában csináltunk szállást. Hogy a ruthén paraszt jobb módú lehetett, azt onnan következtettük, hogy az ő házán - eltérően a többitől - kémény is volt. Reggel ugyan kiderült, hogy a kémény, amit a sötétben annak néztünk, a viskó mögötti csonka fa kiálló vége volt. Egyébként még kiderült, hogy a legjobb módú ruthén paraszt magas hivatalt viselő tisztes férfiú a faluban, lévén ő a kimondhatatlan nevű község egyetlen írástudó embere, s mint ilyen, jegyzője, tanítója, kisbírá- ja, sőt hivatalos idején kívül kanásza is.

Mire megérkezett a század, mindenki elfoglalhatta kijelölt helyét. Mi ketten pedig élvén szálláscsinálói jogunkkal, a magunk számára a legbecsületesebb helyet választottuk ki. Hogy mi minden volt található viskónk egyetlen füstös szobájában, azt megkísérlem leírni. Találhatók voltak tárgyak és személyek. A szoba dísze volt az a búbos kemence, melynek szájában vígan pattogott a rőzse, betöltve a szobát hatalmas

123