Miklós Tamás - Négyesi Lajos (szerk.): Huszonhatos hadiemlékkönyv - Váérosunk, múltunk 6. (Esztergom, 2019)
Háborús történetek
Hetek, hónapok múltak el felettünk, de az a bo- rongós, őszi nap most is fájó érzéseket táplál. Kis hadnagyom azonban más lett. Jó kedvét valami bánat váltotta fel. Kedélybeteg lett. Ez idekint a legrettenetesebb. Nem kérdeztem soha, hogy mi bántja - hisz úgy is tudom... Zimankós, januári éjszaka köszöntött ránk. Szakadt a hó. A szél vadul süvöltött végig arcvonalunkon. Aki csak tehette, behúzódott fedezékébe. Eléggé kényelmes földalatti szobácskámban ketten voltunk. Forró teát szürcsölgettünk Balogh hadnagy barátommal. Szolgálatban volt, a vihar pár percre ide kényszerítette. Odaát a muszkák is csendben voltak. A zivataros éj morajlásába csak néha vegyült a kint álló posztok fegyvereinek pattogása. Barátom beszélt: „rettenetes érzésem van napok óta... meglátod, valami történni fog... valami baj... talán meghalok... érzem...! Tudod, a feleségem nagyon szeretem. Szegény, Ő oly sokat aggódik miattam. Ha bekövetkeznék az, amitől úgy félek, kíméletesen értesítsd...! Rád bízom...! Ugye megteszed...?" Iparkodtam gondolatait más irányba terelni. Némileg megnyugodott. Aztán elbúcsúztunk. Szolgálatban volt, ment hivatását teljesíteni, én pedig csakhamar elaludtam. Pár percig alhattam csak. Arra ébredtem, hogy valaki nevemen szólít. Dinerem állt előttem. Izgatottan a futástól lihegve hadarta: „Tessék jönni... Balogh hadnagy urat meglőtték. Kint a drótok előtt érte a lövedék. Behoztuk a fedezékbe... még él... tessék hamar jönni!" Mint egy őrült rohantam barátomhoz. Azonban már későn érkeztem. Már némán, mozdulatlanul feküdt a szalmaágyon. Ráborultam az élettelen testre, megkönnyeztem, mint apa gyermekét. A 121