Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

a tébolyában elmenekült anyát, látta a félelmében didergő gyereket — és még mi mindent látott-érzett egyszerre, mintha megmá- síthatatlanul ez lenne a világ.

„Vezekelni, vezekelni, az örömig vezekelni...” — és Özséb nem kívánt mást: „Istenem, emelj magadhoz!”

Minden szó, minden kiáltás, minden hatalmi ármádia fölösleges, értelmeden akarnokság. „Személyiségünk mely részével tartozunk ide, s mely része vezet el bennünket a megvilágosodáshoz...? De nem mindegy, hogy a lényeg fölismerése után hogyan osztozik meg lényünk a jó és a rossz szerint? Hiszen ha a lényegre törekszünk, korlátozzuk magunkat a szabadságra, a jóra.”

Hosszasan beszélgettek még. Olyannyira belemerültek, hogy Tamás mester nem engedte el őket. Özséb testvérei talán első alkalommal jártak ilyen kolostorban. Az ő szerény, a templom északi falához ragaszkodó épületük híján volt a súlyos, boltíves hajtásoknak, a mesteri módon kiképzett ablakoknak és finoman kovácsolt pántokkal rögzített ajtóknak, színes falfestéseknek.

Tamás mester olyan egyszerűen, annyira világosan beszélt, hogy a testvérek egyre bátrabban csatlakoztak a beszélgetéshez. Özséb jóleső érzéssel csodálkozott el egy-egy finom, csöndes, de annál mélyrehatóbb megjegyzésükön. Mintha az erdei életben megaszalódtak volna bennük a gondolatok, hogy csak a nemes anyagokat hordozzák. Más korokban, amikor ködösebb az eszmék és a cselekedetek ruházata, Tamást aligha értették ennyire világosan. Saját kora fényéből táplálkozott, míg a messzi századok kikerültek ebből a fényből, másféle viszonyok uralkodtak. Ezért aztán egyetemek komoly tanárai rágták az ő mondatait, amikor pedig — és ezen az estén nyilvánvalóvá vált — nem mondott semmivel se többet, se bonyolultabbat, mint amire egy erdei remete is rájöhet. Gyakran hallani arról, akit nem ért meg saját kora: megelőzte az idejét. Tamás mesterre nem mondható ez: összhangban volt azzal a világgal.

„Aki értelmének birtokában van, elegendő, ha élete során öt percet szán gondolkodásra. Ennyi idő alatt logikai-értelmi úton eljut a mindenség felismeréséhez. S akkor még nem beszéltünk a megismerés más területeiről.”

Persze, tűnődött kedélyes, egész testét remegtető könnyű nevetéssel Tamás mester, „az ember elutasíthatja ezt az öt percet.-Sí 82 ÉP