Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

Öncsalással, önámítással kikerülheti, áltathatja magát, hogy ma nem, majd holnap elgondolkodik, vagy értelmének működését elfedi a túlzásba vitt cselekvéssel — mindenesetre egyszer, lehet, hogy élete utolsó perceiben, de szembesül az úgynevezett végső kérdésekkel. S felismeri, ha csak éppen elindult is a tudatosulás útján, hogy a tudás boldoggá teszi.”

Valaki megjegyezte közülük: igen, ezt nevezik a tudás hatalmának. Az embert szabadság felé vezető hatalomnak. A legnagyobb uralomnak, amelyre törhet. „Úgy van ez — folytatta Tamás mester —, hogy a dolgok és jelenségek önmagukban valók, nem rendelkeznek erkölcsi tartalommal. Általunk válnak jóvá vagy rosszá.”

Az asztalról felemelt egy késpengét. „Nézzétek, barátaim. Itt van például ez az eszköz. Jó vagy rossz-e a kés? Ha arra gondolunk, hány embert öltek meg vele, rossz, nagyon rossz. De ezzel a késsel vágjuk föl a kenyeret, hogy enni tudjunk, s akkor azt mondjuk: jó. Tiltsák be a kést, mert gyilkos szerszám? Lám...!” — és tömzsi, duzzadt ujjaival könnyed, már-már hanyag eleganciával odébb vetette a kést, amely pendülve csúszott végig az asztalon.

Özséb úgy érezte, ha másért nem is, ezekért az órákért érdemes volt ennyit vándorolnia. Hiszen — és már nem tudta, magában be- szél-e, vagy a hangok hangszerén: „Soha nem tudhatjuk, mit ér az út, amelyen elindultunk. Talán azzal sem vagyunk tisztában, hová vezet. Út a kékségbe — az ég felé pillantott —, út a mindenségbe.”

Tamás mester vacsora után könnyű fehérborral kínálta vendégeit. A borolaj a fém ivóedények oldalára gazdagon rajzolta a boltíveket, csillogtak a gyertyák fényénél. Özséb testvér csillogást vélt fölfedezni Tamás mester arcán. „Az egyszerűség gyermekei vagyunk. Ahogyan előrehatolunk az időben, mindig azt gondoljuk, elégséges a tudásunk. így van ezzel a gügyögő kisgyerek és az egyetem elismert professzora is. És nem tudja, hogy van a megismerés előtti, s az ismeretet követő tudás. Az előbbi azt mondja: már majdnem mindent tudok, az utóbbi meg: szinte semminek nem vagyok ismeret-birtokában. Csakhogy adott órában hol tartunk mi? Amit most mondtam, a világosság szikrája vajon, vagy száraz babhéj, amelyet tovasodor a szél?”

Tamás mester élénken bólogatott, az önirónia mély tartalmával. „Magam azt szoktam mondogatni, ha értelmem, érzelmeim, aka-43 83 K-