Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Boldog Özséb: Sziklák alatt
De hogyan juthatnak el hozzá? Nem tartózkodott a városban. A pápai udvar abban az időben Orvietóban rendezkedett be. Elindultak arrafelé. A tudós Tamás teológus édesanyja magyar származású, tudták meg. Az erre való hivatkozás mindenképpen megfelelő gesztus lehet a találkozó előkészítéséhez. Néhány nap telt el. Aztán meghozták a hírt: aquinói, az angyali professzor hajlandó fogadni őket. Angyali professzornak emlegették a domonkos szerzetest, merthogy az angyalok mibenlétének addig nem gondolt, újszerű tanítását tárta a világ elé, s felsorakoztatta az öt istenérvet. „Tamás mester, elfogadom tudásodat, amellyel a lehetséges egyik úton, a filozófia segítségével közelítesz a megértéshez. Én ugyanoda tartok! Az angyalok valóban léteznek — tisztán szellemi lények ők, nem öleli őket (a maga szépségével) az anyagi valóság, könnyebb helyzetben vannak nálunk, az ő szemük előtt kisebb a homály — de nagyobb a felelősségük az igazság megismerésében. Mi többször elbukhatunk, s mégis visszatérhetünk, nekik egyetlen lehetőség adott, hogy döntsenek a jó és a rossz között.” Tamás teste mint egy hordó. Kétoldalt kilöttyenő pofazacskók. Párnás, meleg ujjak, a gondolkodástól ugráló szemek. „Testvérem, túl sokra becsülsz.” S hogy a találkozásnak megadja a közvetlenségét, Tamás mester asztalhoz hívta a szerzeteseket. „Nézzétek, ki kellett vájni a lapját, hogy rettenetes pocakommal az étekhez féljek. De ha nem mélyítik ki, éhen halok. Tehát rettentő kövérségem okozná éhhalálomat. Özséb testvér és ti testvéreim, bizonyára értitek az ebben megmutatkozó logikai ellentmondást, s hogy merre vezet ebből — mint kéménynyíláson át — a transzcendens felé az értelmi füst.” S szélesen, remegtetően elnevette magát. Özséb boldognak érezte magát, s amikor Tamás előadása közben széttekintett testvérei arcán, ugyanezt látta rajtuk. „Nyugodjatok meg, ne kívánjatok semmi fölöslegeset.” A gyalult tölgyfa asztalra fény vetült. Mintha a világból eltűnt volna minden rossz. De nem! Özséb látta a bosszútól lihegő kést, az öncsonkító asszonyt, hogy megszabaduljon a méhében rá bízott élettől, a halálba szökött féijet, az éjszakai riasztást: hol keressék-S 81 Ék
