Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Boldog Özséb: Sziklák alatt
Özséb testvér — talán mint még soha — ragaszkodott a pilisi hegyekhez, Esztergom városához, a Kis-Duna-parthoz. Szerette a vizet, ismerte a köveken megcsobbanó folyó hangját, szerette az emlékeit, az érzelmeit, amelyek odaragasztották a látványhoz és a fényekhez, odaragasztották a napokhoz és az arcokhoz. „Mindez nem látható és nem érezhető másutt” — Özséb megelégedettnek tudta magát a Pilis-hegyi magaslatok alatt. „Ez az én távlatom, ez a mi szépkilátásunk a mindenségre!” S már nem kereste, vajon ha nekiindulnak a hosszú útnak, majd néhány hónap alatt elérnek Rómába, és a pápa úr elé kerülnek, mit mondjon neki. Nem kellett kitalálnia semmit, nem kellett fölkészülnie okosan megválogatott szavakkal — nem, Özséb érezte és tudta, minden mozdulata és hangjának minden rezdülése önmagán túl, a teljességre utal. „Hajelek vagyunk, úgyis világítunk, ha nem, elsötétülünk. Nem rágódhatom örökösen önmagam meghatározásán. Engedd el magad, engedd el magad, Özséb, add át lényedet az igazságnak.” A pápai prelátus türelmesen terelte Özsébet és társait. „Értem, uram, hogyne érteném. Csakhogy kihez fordulhatnánk egy olyan városban, ahol most járunk első alkalommal?” Szép volt, csendes és hosszú a délután. Semmi nem kívánt további kérdést, minden elhasalt a hőségben, önmaga egyszerűségében. „Istenem, miért nem halhatok meg ebben a könnyű közérzetben?” Özséb megrázta magát, időbe tellett, mire rátalált szikár önérzetére: „Önzés... a jóérzés önzése. Hát mit képzelek? Totálissá növelem magamban ezt az életnek nevezett közjátékot? Már megint eltévedtem. Uram, szükségem van a legközelebbi kapaszkodóra! Add meg nekem az egyszerűséget.” Étellel és itallal kínálták őket a pápai palota mellett lévő fogadóházban. Közben a további esélyeket latolgatták. Aztán rövidesen rátaláltak a megoldásra. „Tamás professzor... kellő tekintély...” „Nem tudok róla semmit.” „Domonkos szerzetes, az istenérvek kidolgozója... nagy szellem.”-S 80 ÉS-