Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

kell, ha még nem ért el hozzátok a hír, a legutóbbi egyetemes zsinaton olyan döntés született, amely szerint az egyház nem engedélyezi új szerzetesrendek létrehozását. Annyi közösség kérte szabályzatának elismerését a közelmúltban, hogy aki a szerzetességet találja hivatásának, választhat a meglévők közül. Ott vannak a domonkosok, a szerviták, a ferencesek... de hiszen ismeritek őket.”

Özséb egyszeriben ott érezte magát a fehér pilisi sziklák alatt, tűzött a nap, hőséget leheltek a kövek, de nem bánta, arcát belemártotta ebbe az adomány-áldotta fénybe.

„Egyszerű vagyok, Uram, de engedd, hogy felismerjem egyszerűségemmel az igaz és a hamis közti különbséget. Testvéreim arra ösztönöznek, induljunk Rómába, a pápától kéijük elismerésünket. Mi ez? Önteltség, vagy a korszellem diktálta divat? Hiszen annyian alapítanak szerzetesközösséget mostanában. Vajon miért? Pótcselekvés ez részükről, netán az önkifejezés túlhajtott vágya űzi őket? Ó, micsoda ostoba szólam: valósítsd meg önmagad! — amikor Istenben valósulhatunk meg. Valósítsd meg magad benne! — így kellene hangzania, de az önteltség, az átkozott, duzzadó ego kórosan megnöveszti az embert, hogy a végén már képtelen az önmagától önmaga által elfogadott önhittségében egyetlen lépést is tenni. Hájassá válik a lelke, már csak szuszog, s szenved önsúlyától. Közben azt kiáltja: boldog vagyok, boldog vagyok! Megelégedett!”

A prelátus azt ajánlotta, kérésük előterjesztéséhez keressenek patrónust, úgy talán könnyebben sikerül. Özséb testvéreire nézett: olyan szépek, annyira egyszerűek és természetesek voltak. Legszívesebben azt mondta volna a prelátusnak: de hiszen ők a patrónu- sok, csak rájuk kell nézni, nem tudnak érvelni, nem rendelkeznek semmiféle teológiai fölkészültséggel, erdei remeték, akik megtanulták a létezés létbe irányuló akaratát; nem is tanulták, egyszerűen megfelelnek természetüknek — kell-e ennél nagyobb és bizonyítóbb istenérv?

Özséb testvér olyan meggyőződéssel gondolt erre — és hitte ennek igazságát —, hogy közben észre sem vette: már hangosan beszél, az ember, az igaz ember voltát mint a legnyilvánvalóbb istenérvet a retorika eszközeivel adja elő. Körötte a testvérek meg csak álltak, nem volt hozzáfűznivalójuk, hiszen nem értették, miféle kételyekkel lehetne megkérdőjelezni a világ — a látható és érzékel77 K-