Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Boldog Özséb: Sziklák alatt
hető világ — valóságos képletét? Isten olyan, mint egy axióma, mondta egyikük, mire a másik átölelte a vállát. Ügyelt arra, hogy meg ne sértse, hiszen társa a legtöbbet akarta kimondani, de ennyi sikerült neki — „testvérem”, s mintha csak a legfinomabb falattal kínálná: „Isten több annál.” Özséb a maga ötvenkilenc esztendejével egyre inkább leszokott a beszédről, a kifejezések szavaknál pontosabb formáját kereste, a hangtalanság egyszerűségét, „a létezésbe való beilleszkedés természetességét, aminek a szavak és a mondatok csak lihegő követői lehetnek — nem más ez, mint a lélek kinyilvánított gesztusa”. Amikor a fényben és az egyszerűség visszasugárzó melegében (ima volt ez), azt kérdezte-kereste: ugyan mit kell tennie az erdei testvérek érdekében, hogy érvényes választ kapjanak az ő Istentörekvésükre, Özséb testvér sokáig bizonytalannak mutatkozott: vajon önálló szerzetesrendet kell-e alapítania, amire egyre gyakrabban ösztönözték társai — vagy az intézményesülés csapda, amely megmerevíti a szellem és a lélek eleven reakcióit? „Mi szolgálja leginkább az anyag és szellem kettősségébe fogott létezés, az emberi élet javát?” Hogyan van ez? Az idő haladtával jutunk egyre közelebb a végső igazsághoz, a teljességhez? Ezen az időfüggvényen csüngenek az emberek, és esélyük aszerint növekszik vagy fogyatkozik, hogy fölismerésükkel közelebb vagy távolabb kerülnek-e Istenhez? „Nem, ez abszurd gondolat” — és szinte már jólesett neki, ahogyan a meleg fény odaszögezi a sziklafalhoz. „Egyszerű vagyok, Uram! A megismerés idő- és térzűrzavara nélkül szeretnék eljutni a tudáshoz! Fájdalom és szenvedés, kérdelek, mindig csak kérdelek, és bizonytalan vagyok...!” Az egyik testvér oda akart lépni hozzá. Társa vállára tette a kezét: „Hagyd, imádkozik. Nézd az arcát, milyen szép rajta az igazságkeresés derűje.” Özséb, ha valamit nem értett, ez az időbeliség volt. „Miért billen egyik perc a másikba? Miért nem állnak meg a dolgok? Hogyan lehetséges, hogy az örök és a végtelen mégis elviseli az időben való továbbhaladást? Az örök és a végtelen az egész, az idő csak részleges lehet. De hová vezet az idő? Hová? Mi az idő iránya? Miféle célt jelöl, mi felé halad? Mi lenne az idő? Nem az is-a 78 E-