Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

— s ott, a pápai katedrális és a palota előtti téren olyan jó volt visz- szatérni minden nagy eszmétől, bonyolult logikai meggondolástól az egyszerűséghez: „a mindennapok gyámoltalan, máskor kissé esetlen, szelíd, dühös, szenvedélyes, butuska egyszerűségéhez” (és a jelzőket még sokáig sorolhatta volna). Eszébe jutott fiatalkori verse (éppen betöltötte tizennyolcadik életévét): „amikor a legnagyobb sem ér már semmit, a legkisebb szóval köszöntelek...”

Eddig jutott, aztán abbahagyta. Elég ennyi, kifejezi, amit el akart mondani.

S ment. Egyre előre, a mindinkább fölmagasodó katedrális felé. Poros volt, mégis tisztának érezte magát. „Minden dolognak a célja adja meg erkölcsi hitelét. S ha a cél tiszta, az eszköz lehet bármennyire poros is” — s tenyerével végigcsapkodta ruházatát. A többiek követték. Közben nevettek, mint akik túljutottak valami erőfeszítésen, s a teljesítés feletti örömükben felszabadultan kacagtak, így léptek be a templomba, kacagott bennük az imádság.

„Kik maguk és mit akarnak?” — kérdezte tőlük illemtudóan a pápai udvar egyik prelátusa, aki vékony, magas alakjával, tekintélyesen ható visszafogottságával, zárt arcával a legfőbb papi méltóság őreként állt ott.

„Pápa urunkkal szeretnénk találkozni, hogy engedélyét kérjük szerzetes közösségünk jóváhagyásához.” Özséb testvér amennyire szerette a maguk egyszerű, román stílusban épült templomát, úgy- annyira elámult a lateráni bazilika fenségességén — „fenséges, fenséges, mennyire fenséges, tulajdonképpen minden fenséges, ha felismerjük benne a teremtettség valóságát. Csak amikor lerántjuk a fizikai valóságot pusztán anyagi természetének szintjére, akkor veszíti el fenséges voltát.”

„Nem olyan könnyű bejutni a pápa őszentségéhez.”

„Tudom én, testvéreim is tisztában vannak ezzel, de úgy gondoljuk, ha jó ügyben járunk, a Gondviselő megnyitja előttünk a kaput.”

A prelátus meghökkent: persze, persze... mit mondhat erre? Tehát szerzetesek, tisztázta magában, s amikor megtudta, hogy Özséb testvér felszentelt pap, mintha megenyhült volna az egyházkormányzatot őrző szerepében. S mint aki a legtöbbet cselekszi, összekacsintott a poros ruhájú emberekkel: „Szándékotok őszintesége és nemessége felől nem kételkedem, csakhogy tudnotok-3 76 E-