Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

valami más fogalom és tudás lép a helyébe, de most nekünk, akik ugyanazon a nyelven értjük meg egymást, hasonlóak az álmaink, ugyanazok az édesanyánktól hallott mesék, ez a megfelelő forma. Ennek kell megfelelnünk, ha nem akarj uk a felismerhetedenségig elveszíteni önmagunkat. Ebben a világban időszerűen kell meghatároznunk magunkat, időszerűen, ugyanakkor mindenszerűen.”

S még ezen az őszön Özséb testvér arról döntött a maga köré vett konzul torokkal: „Ideje lenne felkeresnünk pápa urunkat (szerette ezt a szép, hagyományos kifejezést), hogy szerzetesrendnek ismertessük el magunkat.”

Özséb testvér azonnal csillapította egyesek vérmes várakozását, akik azt gondolták, ezzel minden megváltozik.

„Ugyan mi változna meg? Aki úgy érzi, testvéreim, hogy elöntötte értelmét és szívét az elégedetlenség, az másfelé keresse az üdvösség útját. Pápa urunk — bárhogyan dönt is — lelki szépülésünkhöz járul hozzá.”

A télen felkészültek, s amikor engedett a fagy, az utakon felszáradt a mély sár, néhányan nekiindultak. Özséb testvér kijelölte helyettesét, amíg távol vannak, egyben utódlási joggal is felruházta, ha nem térne haza. „Akkor is éljetek tovább úgy, mint eddig! Végezzétek a napi imát és munkát a maguk megkívánta egészséges arányban.”

S elindultak.

Por — fölverődött a lába alól, apró felhőkként gomolygott, térdmagasságig belepte öltözékét, fentről fehér-fényesen vakított a nap, száraz, hatalmas tér, a hőségtől kiszikkadtak a nyálkahártyák, nyelni is alig tudott már, szeme előtt vibrált a világ, „mégis mennem kell”. Nem volt messze a hatalmas székesegyház, legföljebb néhány száz lépés. Mi ez a több hónapos vándorlás után?

Boldog volt. Özséb örömmel tekintett előre: „Ötvenkilencedik életévemben járok, s lám, mennyire könnyűek a lépteim. Nem magamat féltem, nem az egészségemért aggódom — nincs miért aggódnom, ha ez a küldetésem... ”

S visszatért a már többször látott, gondolatában-képzeletében egyszerűsödött kép: a létezés hasadékában felfénylő teljesség.

Bármennyire vágyott is erre, szinte már szégyenérzet töltötte el, amiért oly gyakran fordul filozófiai-fennkölt megfogalmazásokhoz-3 75 E-