Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

praktikának — ott minden megáll a van-ban, s ez az állandóság válik valamennyi dolog természetévé.”

Mintha megértett volna valamit az ember kínjából. „A minden- séghez tartozik valamennyi óra és valamennyi lépésünk, az egér futó zörgése az avarban, a fák ágainak hajlása a szélben, csakhogy mindezt a mindenség fénytörésének keskeny hasadékán át látjuk.” Már hosszú órák óta ült ott mozdulatlanul, mintha maga is szikla lenne. A kora esti imára érkező testvérek azt gondolták, valami baja esett, vagy talán már meg is halt.

„Uram, azt kiáltom: fel akarlak ismerni — de hiszen nem kell felismerni téged, mert itt vagy, itt is vagy, nem tudsz nem lenni. Ó, micsoda kicsinység, hogy magamhoz mérlek, miközben mekkora gesztust gyakorolsz: engem mérsz magadhoz.”

Nem jutott eszébe pontosabb szó, amivel Istent illethette volna: a kegygyakorló. Csakhogy, haladt tovább Özséb, Isten nem kegyet gyakorol velünk. Nem jótékonykodik, nem nagyvonalú, nem a taknyos kölyköt emeli magához — megint ide jutott —, hanem maga a van teljessége. Ahol nincs mérlegelés, nincs taktikázás, ahol minden önmagát minősíti a teljességben.

S mit tehetünk mi ebben a létállapotban? Özséb nem szeretett volna elmerülni a túlzott okoskodásban.

„Az ember biztonságot remél testi valóságától. Ez lenne a bűn? Ez a hamis biztonságérzet? Felszabadulni, felszabadulni! — De úgy, hogy mégis elevenek maradjunk!”

Benedek testvér odalépett hozzá. Megérintette a vállát, szemközt a tájban minden megnőtt és különös fényt vetett (az este esztétikai élménye volt a légkörben megjelenő fénytörés), a sziklák csupaszon és hamisítatlanul magasodtak, alig lehetett elképzelni, miféle hamisság töltheti be a világot („pedig a hamisság jelenvalóságától csak újabb hamisság árán menekülhetünk” — Özséb hunyorgott, mégis be akarta fogadni a fényt).

„Atyám” - a testvérek így szólították. Özséb kissé zavartan nézett remetetársára, akiről úgy gondolta, kiváló teológus lenne belőle, „rendelkezik a megkülönböztetés képességével, nálam biztosan jobb hittudós”.

„Váiják a testvérek az esti imára.”

„Ó, persze, persze, lám, milyen gyönge vagyok, hogy megfeledkeztem...”-a 73 E-