Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

Özséb megint mesélt az egyiptomi sivatagi remetékről, különösen Remete Szent Pálról. A két nagy öreg, Remete Szent Antal és az ugyancsak sivatagi Szent Pál találkozása meghatotta a testvéreket. Özséb figyelmeztette őket: „Barátaim, nem az érzelmeitekre akarok hatni ezzel a történettel — merthogy a megszelídült sivatagi oroszlánról szóló rész hallatán egészen elámultak —, bár arra is. Azt szeretném, ha befogadnátok az ősatyák tanításának értelmét.” Amikor megérkezett az első tavaszi szél, s a testet nem kínozta már az éles fagy, kiült a magasba nyúló sziklák alá, hátát nekivetette a fehér kőnek. Ilyenkor nem zavarták a többiek, inkább maguk is csendesen elvonultak.

Özséb fölnézett az oszlopokként emelkedő sziklahengerekre: mintha emberi testek lettek volna, mozdulatlan, biztonságos, föl- séges testek. „Szeretnék ilyen egyértelmű lenni.”

Elek — mondja az ember, s életnek nevezi azt a néhány évnyi, néhány évtizednyi időt, amikor elsősorban érzékei útján válaszol a világnak.

„Szép ez, hogy ne lenne szép” — Özséb szerette az életet, mármint amit a közbeszéd általában életnek nevez, s ilyenkor, a tavasz kezdetén különösen szerette. Úgy tekintett a világra: a mindenség tükröződik benne, „vagy nem is tükröződés ez, hanem maga a valóság, a mindenség lüktetése — hát ez nagyszerű!”

Csakhogy, folytatta, tévedés a mindenségnek gondolni ezt a szédítően gyönyörűséges, ám a mindenségnek csak felvillanó ábrázatát. „Vagyok, s a mindenség, a teljesség — ó, micsoda alázat ez Isten részéről! — az én létezésemnek megfelelő környezeti bölcsővel vesz körül. Istenem, zseniális vagy!” — aztán Özséb nevetett túlhajtott lelkesedésén.

„Szép ez az élet, hogy ne lenne szép!” Teljes, tehát végtelen („ez is csak a véges szava lehet, a végtelenben lévő nem ismeri a végtelen fogalmát, hiszen az önmagával azonos”). „Kínunk (fájdalmunk, szorongásunk) abból ered, hogy az időben az időre, a térben a térre vagyunk fogékonyak, az időn- és a térenkívüliséget nem ismeijük, de valamilyen tudással, azzal, hogy beszélünk róla, mégis rendelkezünk róla. Mi lesz az üdvözülés? Amikor leszakad retinánkról a tér-idő hártya, a pillanatnyit fölváltja az időtlenség. Az igazi, egyetlen mérték. Már megszűnik a mérlegelés, nincs helye semmiféle taktikázásnak, ügyeskedésnek, hatalmi, pénzügyi

A3 72 K-