Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

Az ember a megszabadulás bódulatában egészen Isten-természetűnek gondolta magát.

„Ó, a létélmény micsoda züllése!” Özséb szorongva tekintett körül. Az üszkös romok között szerelmi öröm vigyorgott rá, „mindent lehet, érti, nagyságos kanonok úr, ezek után már mindent lehet, az övön aluli életem akar élni, hogy kiadja, amire képes, mindent, mindent, amire képes. Én imádom az Urat, csakhogy ő messze lévő nagyúr, én meg itt vagyok, érti, nagyságos úr, most élek! Ez a bőröm, ez a leheletem, ez a mindenem” — dülöngéltek előtte a meleg lélegzetű részeg szavai.

Az ember riadt örömében magára rántotta Isten tulajdonságait, s ezek a földhöz nyomták, földhöz nyomorították. És senki nem tudta, mi következik. Nem is foglalkoztak ezzel. Bambák voltak, jóllakottak, kielégültek.

A ferences szerzetesek szép, szigorú rendben vonultak végig a városon, dicsőítő énekkel, de alig vettek tudomást róluk, vagy egyszerűen kinevették őket, „ugyan, mit akarnak ezek itt, sokkal fontosabb dolgunk van nekünk ennél”. Egy bolond alak, akiről nem lehetett eldönteni, gyerek-e még, vagy már felnőtt, ott ugrált előttük, és kifigurázta a szerzetesek lassú, énekes lépteit, habitusukon keresztbe font kéztartásukat.

„Testvéreim — hirdette a piactéren az erdei remete —, elveszítettétek a mértéket. Lecsordul a zsír a szájatok széléről, lüktetnek az ösztönök — de ez már nem az élet szeretete, ez annak meggya- lázása. Osztönkitörés, ösztönkitörés! Mint a vulkánok, kiöklende- zik a föld mélyén felhalmozott feszültséget, kitörnek és forrón szerteszét öntik magukat, perzselnek, ölnek, pusztítanak, ilyenek vagytok — mi értelme ennek? Legyetek szelídek, mint a galambok, ahogyan az írás mondja.”

Valaki odalépett, és egy rothadásnak indult sütőtököt nyomott a fejébe. Az erjedésnek indult sárga belsőség végigcsorgott a remete hosszú haján. A hirtelenjében összeverődött tömeg röhögött.

A remete tűrte a meggyalázást. A büdös töklé és könnyei egyvelegéből lassan megemelte a kezét, s tenyere élével keresztáldást rajzolt a népre.

„Nem magamért sírok én” — hangtalanul viselte a gúnyolódás további idétlen formáit. Közben imádkozott, ahogyan az erdőben: szavak nélkül, mindenestül.

63