Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

„Szeretnék úgy imádkozni, mint a testvérek odakint az erdőben. Nem tesznek semmit, csak vannak, s ez a van az ő teljes imádságuk. De görcsös vagyok, Uram, görcsös, nem is imádkozom, hanem mint egy koldus, megalázkodom irgalmad reményében. Ez nem imádság, Uram, ez a nyomorúság hangja! Annyira nyomorúságos, hogy már önzés. Ments meg, szabadíts meg, tedd ezt és tedd azt. Hát minek nézlek én téged? Szolgáltató intézménynek? Aki fölött nyomorúságommal uralkodhatom?”

Az egyik reggel már semmi nem mozdult. Mintha megállt volna a folyó. Hiába sodródott alul a víz, fölül megmerevedett ajég.

Odatúl mozgó, fekete pontok. A városlakók fölhúzódtak a várba, vitték a marhákat, kecskéket, bárányokat, csapkodtak a szárnyasok, az állatok olykor megcsúsztak a jégen, egy ló fölborult, keservesen nyihogott, majd a hatalmas test fölrántotta magát. Senki nem kérdezett semmit.

Eltelt egy nap. Még mindig nem indultak el. A királyi udvarból eltűnt egy nemesember, „megszökött... a gazember... itt hagyott minket... biztosan összejátszik velük, áruló, átkozott áruló...”, aztán már senki nem törődött vele.

Gyertek, átkozottak, gyertek, üvöltötte egy férfi, áttört az őrségen, hogy a királyi vár Duna fölé kiugró teraszára jusson, „gyertek, átkozottak, gyertek, árasszon el mindent a gonoszság, legyünk vadak, vadak...!”, és megrázta a testét.

Katonák fogták le, s amikor elvezették, szemében az őrület pengéje és a fájdalom könnye gyülekezett.

Bekövetkezett. A tatárok marhacsordát hajtottak a jégre, amikor úgy gondolták, elég vastagra hízott már a fagytól. Megindultak az állatok mögött, követték a nyomvonalukat, és jöttek, egyre csak jöttek. Kötőféken vezették a lovakat, végül még szekereket is rávezettek a folyóra. És jöttek, egyre csak jöttek, az elsők már elérték az innenső partot.

„Elmentek!” Erre a szóra előbújtak a meggémberedett arcok, már mindenről lemondtak, az egyik anya elhatározta, megöli három gyermekét, aztán magával is végez. Mennyi megnyomorodott elképzelés. A férfiak egymás nyakába borultak a szabadulás első, elemi indulatával. Egy nő tébolyultan nézett maga elé. Mintha már semmi köze nem lenne önmagához, s ebből csak összeroppant tu^ 59 K-