Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

kodott a félelem. Az anyjára gondolt. Ha mégsem védik meg őket a falak, és sikerül betörniük, mi lesz vele? „Nem, nem!” — és ott tolakodtak a gonoszság ember által elkövethető formái. Gusztustalan, vad képek. „Nem bírom, nem bírom, megörülök!”

Már arra is gondolt, bárcsak halna meg az anyja, mielőtt átjönnek. S nem győzte utolérni magát: „Istenem, már megint mi jutott az eszembe! Már megint vétkeztem! Ó, mennyire gyönge vagyok. Vagy inkább gonosz? Akkor mi különböztet meg engem a túloldalon lévőktől?” Nyugtalan perceiben az is eszébe jutott, ácsokat valami tutajt, s az áramlattal átsodortatja magát azokhoz. Akkor legalább vége: szembe néz velük, és minden kiderül.

Ó, micsoda szörnyűség így, Isten és a dolgok közé vetve! — viny- nyogott egy öregember a beszögellésben, ahol meghúzta magát. Mások a végső óráról dadogtak és prédikáltak. Egy petyhüdten üldögélő férfi megszólította: „Betelt a pohár, ez még csak hagyján, de betelt az idő.” Bortól és felismeréstől kábult tekintetével bámult maga elé. Mert nem volt hová pillantania.

Istenre nem nézhet az ember. Isten nem cél, nem irány, Isten maga a valóság — próbálkozott Özséb a magyarázattal. „Csakhogy a viszonyunkat, kanonok nagyságos úr — vinnyogott a férfi —, a viszonyunkat nem ismeijük hozzá!”

A káptalani iskola egyik felső évfolyamos növendéke arra készült, hogy drámát ír. Az emberek felhagynak a szaporodással. Mindenkinek meggyőződésévé válik, hogy ne szülessen utóda. Az élők türelemmel várják saját életük, s ezzel együtt mindennek a végét. S már csak egyvalaki marad. Bármerre indul, bármekkorát kiált, nincs mozgás, nincs emberi hang. ő, ő, egyedül ő él. Üvölt: tévedés, de hiába, megint üvölt, és rázza magát: bűn, bűn, bűn! S ugyanezt a szót hajtogatva beleőrül a semmibe.

Január elején arra ébredtek, hogy surrognak a jégtáblák. Lökődtek, egymás hátára csúsztak, partnak ütköztek, hideg hanggal megtörtek, s egyre többen lettek. A városlakók riadtan tekintettek az égre: már megint élesek a fények, tiszta a hold, hideg éjszaka lesz.

A fagy nem engedett. S hiába hallgatták az érsek kérésére összeállított kimutatást a telekről, miszerint ebben az évben enyhébb hónapokra számíthatnak, a hideg mindinkább abroncsba fogta őket. Lelassultak, fönnakadtak a jégtáblák.-S3 58 ÉL