Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

Már valamikor az ősz elején megjelentek, de a színes, dús világban alig vették észre őket. Leginkább csak akkor, amikor levitték a lovakat itatni a folyópartra. Hát ők lennének azok! S néma borzalommal tekintettek át a túloldalra, a régen sejtett, de mindaddig nem ismert fenyegetésre. Amely képzeletükben a félelem márványbányájába vetette őket, a hideg, kemény, áthatolhatatlan erezet közé, ahonnan csak önmaguk elvesztéséhez vezetett út.

A vágyak felborított edénnyé váltak, amelyből minden kicsorog. Az öröm elapadt, mintha nem lenne tovább értelme, mert minek a megelégedés, ha holnap már úgysem lehet... vagy éppenséggel az ellenkezőjébe fordultak, a már minden mindegy közhelyszerű tobzódásába. Nem a bűnt akarták habzsolni, a halál közelében egyszerűen csak árvának érezték magukat. Mintha egyszerre döbbentek volna rá arra a nyilvánvaló tényre, hogy az ember végül egyedül marad.

A nyílvesszők — a folyószélességnyi távolságból nem lehetett látni őket — ott sorakoztak valahol, szép, ügyes rendben, hűvös rendben, halálos hűvösséggel. Megpendül az íj, s elindul a levegőben, hasítékot váj a halál.

Kifinomultak az érzelmek: ha nincs tovább értelme a mérlegelésnek, ügyes emberi színjátéknak, ha leszakad a színpad és leszakad minden drapéria, akkor legyen vége az álságosságnak. Minden elhitt és elhitetett érzelem, minden akarat felszínre tört, s ez a rettenetes őszinteség a maga indulati színével átfestette a várost.

Aztán lecsupaszodtak a fák.

Havas, hideg szél csapkodta már a bokorvesszőket. Egyesek azt kívánták, bárcsak lenne vége már, s megnyugodnának a pusztulás csöndjében! Amikor a szobák kihűltek, nagyot roppantak a bútorok, mintha valami eltörött volna. Nem a haláltól fél az ember, hanem a meghalástól.

Begyűjtötték a terményt a földekről és a fákról. Mindenre vigyáztak, fölöslegesen oda ne vesszen. Az állatoknak széna, szalma, marharépa. Az ember éhezhet, de az állatot etetni kell.

Időnként hallották a hangokat. A víz áthozta a durva, szaggatott üvöltést, semmit nem értettek belőle, csak féltek tőle. Azok is emberek? Nem, hanem halálhordozók: nincs arcuk, nincs érthető szavuk, nincs anyjuk és gyermekük, húsos ördögök azok.

Özséb körbejárt ebben a riadalom-félelemben: „Nem, ez lehetetlen! Őket is anya szülte, nekik is van lelkűk!” De rajta is elural-S 57 S-