Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Boldog Özséb: Sziklák alatt
léthiány. Ne feszítse a közlés és az akarat rettenetes kínja: én vagyok, de még inkább magam akarok lenni!” Gondolatait ezzel a kérdéssel bocsátotta testvérei elé: „Miért nem érjük utol az árnyékunkat?” Az egyik remete, aki egy bottal kotorászott a földön, fölnevetett: „Azért, mert hozzánk tartozik.” Özséb nekidőlt a sziklának, érezte az abból áradó meleget. „Hát ennyit ér az én bölcsességem! Az a fene sok gondolat! Ez a remete mennyire inkább hasonlít a sziklához meg a fához. Ilyen egyszerűen megmondja...” El kell hagynia az erőlködést, hogy értelmével eljusson a dolgok megértéséhez. Eszébe jutott az a régi pap, aki legyintett saját magára: ugyan, semmit nem ért az imája. Talán azért, mert az értelmével imádkozott? Ezek a testvérek, nézett körül, valahogy másként élnek. Nem kíván tőlük erőfeszítést, ha valamit ki akarnak mondani. Nem készülnek hozzá az imádsághoz, hanem átfolyik rajtuk. „Léthiány: amit az imádság képes betölteni... de nem az időre elmondott, nem is, amelyik a megszokás csörgedezésével folyik ki a szájból — valahogy mindenestül kell imádkozni, az ujjaimnak és a sarkamon a bőrkeményedésnek is.” Elmondta a híreket a közeledő veszedelemről, hogy a magas kőfalak védelmet nyújtanak. A tél beálltáig fölösleges az aggodalom (a remeték egyáltalán nem aggódtak, hallgatták őt, szinte már közömbös hangon), amíg be nem fagy, úgysem tudnak átkelni a Dunán. S fölajánlotta, hogy a testvéreket befogadja várbéli házába. A remeték szótlanok maradtak, Özséb nem értette, miért nem mozgatja meg őket a hír, aztán az idősebb remete, aki elé ment az ösvényen, mintha a többiek nevében is válaszolna, azt mondta: „Jó nekünk itt. Nem kell ennél nagyobb védelem.” Özséb is úgy gondolta, nagyobb biztonságban vannak itt, mint a falak között. Ott bezárja magát az ember, itt semmi nem korlátozza. Legszívesebben ő is kiköltözött volna, függetlenül attól, télen befagy-e a Duna. De megígérte anyjának, hogy vele marad. Késő délután indult vissza. Az ég alján egy felhősáv különös fénytörést idézett elő. A sötétség ráborult már a tájra, de mögötte kinyílt egy másik tér. „Azonosság... hol keresselek?”-43 56 K-
