Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

„A város rendje szerint talán kijár ez a tisztelet, de itt az erdőben testvér vagyok.”

A remete nem lepődött meg.

„Én is így gondolom.”

Özséb elnézte a férfit. Sokkal idősebb volt nála, orra a szokottnál jobban előreugrott, szeme mélyen csillogott, arccsontjai erősen kirajzolódtak, s ezzel a szigorúsággal szemben a szája és az álla mintha érett alma vagy körte lett volna. Ismerősnek találta. Aztán egyetlen kis mozdulat elé idézte gyerekkorából a piacot... s a tér végén a remetéket... ez az ember állt a hátsó sorban, balról, s már biztos volt benne. Olyan különösen tartotta magát, még feszesebben, mint a többiek. Meg akarta érinteni, hogy lássa, valóban él-e. „De honnan tudtad, hogy érkezem?”

„Föntről észrevettelek a sásmezőnél.”

„Ilyen messzire elláttok?”

„A remeték a távolság miatt élnek az erdőben...”

A távolság miatt... Özséb nagyon jól tudta, miféle messzeségről beszél a remete. Hiszen ő is erre törekedett, s nem gondolta, hogy a város önmagában akadálya lehet ennek a látásnak. „Csakhogy ki mennyi kegyelmet kap hozzá, nyilván ezen múlik.”

Fölmentek arra a helyre, amelyet három barlangnak neveztek. Néhány remete telepedett melléjük. Egyikük szamócával kínálta Özsébet. Aztán a lenti forrásról vizet hozott.

„Olyan tiszta a természet, minden olyan tiszta... csak az ember nem az. Kételyével, akaratával, bűnével megfertőzi, ami bűn nélkül való. Minden más virul, erős, határozott, azonos önmagával.” Igen, tekintett körül Özséb, még mindig némaságban a remeték között, „az önmagával való azonosság! A szikla szikla, nem több és nem kevesebb ennél, mint ahogyan a fák és másfajta növények sem: nem kell küzdeniük létezésük teljes kifejezéséért, eleve önmaguk végső formájában jelennek meg, nem kívánnak semmi további léttöbbletet. Azonosak önmagukkal. S ettől tiszták: nem olvasható le róluk a létezés erőlködése. De az ember! Szakadatlanul küszködik. Mintha az életnek nem találná a ritmusát, folyamatosan levegő után kapkod, hogy utolélje a benne lévő vágyat, tudást vagy akaratot? — s legyőzze a hiányt, és beteljesüljön. Mert azt szeretné, mint a sziklák vagy a fák: ne maradjon benne semmiféle-S 55 K-