Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Boldog Özséb: Sziklák alatt
haladt egy mély ráncú, ritmusosan széles ágakat eresztett tölgyfa mellett. Végigsimította a kérgét. „Az egyszerűség, olyan egyszerű minden!” Nézte a füvet, a bokrokat, a mélyebb területen a lápot jelző sást, fújt a szél, zörögtek-sisteregtek a kemény levelek, ördögszekér gurult át előtte, „ugye, így neveztük gyerekkoromban ezt a bogáncsos gomolyagot?”, figyelte a könnyed játékot, ahogyan a labda fölemelkedett, majd puhán visszagördült a földre, s éppen annyira szaladt tova a felszín fölött, hogy bele ne akadjon semmibe. Vékony, zöld vessző remegett, mogyoró vagy vörösgyűrű lehetett. Madár szállt el róla, az lengette meg. „Minden, ami önmagában hordja azonosságát, mennyire természetes, de ha kiemelem ebből a pillanatból, ebből a térből, s személyiségem teljes átadása helyett szavakkal beszélek róla, máris elveszíti lényegét. Nem a valóság válik hamissá, hanem a beszédünk, mert képtelenek vagyunk a teljesség nyelvén szólni.” Egyenletes tempóban haladt, jólesett neki a mozgás. Megtisztítja a gondolatokat, szokta mondogatni. Hadd áradjon a világ, s benne ő, ama törvény szerint, amelyet nem ismert, de tudta, lennie kell. Betért a hegyek felé. Látta már a sziklákat, amint fölfelé futnak fehér gerincükkel. Bizonyára a földtörténet korai időszakában gyűrődtek fel a hegyek, látszott csupasz oldaluk. Nézte, s egyre inkább úgy gondolta: de hiszen az is él. Valamilyen módon a sziklák is élnek, s szinte szédült a gondolattól: mennyiféle formája és ritmusa van mindennek! „Mit akarhatunk? Mit akarhatunk ennél többet! Mindenestül benne vagyunk, a sziklák, az erdő, a madár, az érsek, a király, a lovas tatárok — minden benne, Istenben van!” Letérdelt, nem ügyelt kényes ruhájára, lehajtotta a fejét, megérintette vele a földet (érezte az avarban a gombatelepek erős, kissé kesernyés, mégis kellemes illatát), majd továbbra is térdeplő helyzetben föltekintett. „Milyen suta kis lények vagyunk!” Amióta megérkeztek a riasztó hírek a hordák közeledéséről, most először szállta meg a derű. „Ó, hát mosolyogni is elfelejtettem?” — s ujjaival végigtapogatta az arcát: ugyan mi szükséges az ilyen változáshoz. A puha aljnövényzeten közelített valaki. Az egyik remete volt. „Elédjöttem, ó, nagyúr!”-a 54
