Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

„De vajon miért nem gondolunk arra, mit tettünk mi, amivel magunkra hívtuk a gonoszságot? Elvégre a rossz képtelen önmagában létezni, szüksége van az állandó ellenkezésre, hogy legyen minek nekifeszülnie, s így a maga természetének megfelelő választ kapjon. Ezáltal megszületik az élettere, az ellenkezés levegője. Ha föladjuk magunkban az ellenkezést — de mivel szemben?, nyilván a jóval —, akkor nincs ütközés.”

Megnyugtatta idős anyját, akiben a készülődés izgalmat keltett. Hallgatta a szavait, nem érzett magában türelmetlenséget, pedig már ismerte őket: „Nekem már mindegy, nem is tudom, miért kell még ilyen idősen élnem, de te, fiam! Veled mi lesz?”

Leült, nézte ezt az egyszerűséget és természetességet, amit az anyjának nevezett, „elhatalmasodott a bűn körülöttünk”, s úgy érezte, ezzel mintha tisztázhatná a viszonyokat, a körülöttük lévő világhoz fűződő kapcsolatukat, s mindazt, amit egymásnak még el kell mondaniuk. Nem erőltette a szavakat, ha kellett, azok maguktól csöppentek, s szépségükkel megtöltötték az időt: „Emlékszel?... haragudtam, te meg nem értettél... nem voltam elég figyelmes...” És így tovább, abban a friss délelőtti órában.

Nem bántak a szavakkal, de nem is féltek tőlük. Azt mondják, vannak ihletett pillanatok az egyszerűség emberléptékű geometriai rendjében. Főképp a baj vagy az ünnep előtti várakozásban. Úgy érezték, mindent megbeszéltek, s mint valami széles, kényelmes karosszékben, ültek a szerteterülő időben; nem reméltek semmit már, semmi fölöslegeset, sem önmagukról, sem a világtól.

„És most hová mégy, fiam?”

„Fölkeresem a remetéket.”

Riadt hang:

„De ugye nem maradsz ott?”

„Nem, anyám, megígértem neked, amíg itt vagy, én is melletted maradok.”

Később Özséb elindult a hegyek felé. Ismerte a járást, néhányszor már végigjárta ezt az utat. Balról húzódott a széles hegygerinc, amely északról védte a völgyet, s ahonnan alig kellett kapaszkodni, hogy eléije a meredeken emelkedő sziklák alját.

Már nem hallatszott a város zaja, nem teijengett a meleg időben orrfacsaróan egedő szennylé kellemeden szaga. „Az azonosság tudata, itt mindig érzem a világgal való egyezés biztonságát.” El-S 53 EE