Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Boldog Özséb: Sziklák alatt
„Ha nem emberek, akkor hogy néznek ki?” „Honnan tudhatnám érsek úr, de az biztos, hogy nem emberek.” „Hát nem láttad őket, nem beszéltél velük?” A férfi, mint aki színészi teljesítményt nyújt, mert úgy érzi, megingott a vele szemben addig tanúsított bizalom, drámai pózba helyezte magát — ezt tartotta leghelyesebbnek. Bal lábbal előrelépett, testsúlyát enyhén homorítva hátratartotta. „Látni...? Beszélni velük...! Akkor nem lehetnék itt.” S lehajtotta a fejét, az iménti hősi szerepből a szerencsétlen áldozat tartásába helyezkedett. De vigyázott arra (ezt megint csak ösztönösen cselekedte), nehogy túlnövessze egyik vagy másik gesztusát. „Köszönöm, köszönöm a híradást” — a férfi távozott, az érsek pedig elgondolkodott: „Végtére is ebben a vízben lehet valami. Pusztai nép, mozgásterük a füves síkság, semmi nem kényszerítette őket vízi életre.” S emlékezett az elbeszélésekből, hogy kétszázötven évvel korábban milyen kínnal tudtak csak a magyarok keresztülvergődni a Brenta folyón. A levágott marhák levegővel teli bendőjébe kapaszkodtak, de így is sokan odavesztek. „Egyébként is, az egyszerű emberek félnek a víztől.” S ha így van, folytatta magában, akkor csak télen kelhetnek át, amikor olyan hideg köszönt rájuk, hogy befagy a folyó. Mert nem elég a sodródó jégtáblák tömege, össze kell azoknak állni mozdulatlan páncéllá. Néhány nappal később, hogy ebből se vonhasson le senki hamis következtetést, titoktartás mellett megkérte néhány emberét, gondoljanak vissza, milyen erős telek voltak a régebbi években. Kiderült, négy-öt évente megismétlődött az elhúzódó, rettenetes hideg. Mindegy, gondolta, ősszel még betakarítjuk a termést, s felhordatjuk a várba. Mert az érsek azzal is tisztában volt, ahogyan a vízzel, úgy a kővel sem tudnak a lovas harcosok megküzdeni. A falak meg magasak, ha élelmük és vizük van, hosszú ideig kihúzhatják. A következő hónapokban Ozséb látta maga körül a készülődést. Ahol szükséges volt, megerősítették vagy magasították a falakat, mélyítették a várbeli kutat, fölhalmozták a tüzelőnek való fát, vermelték az élelmet — s egyszeriben mintha nyugodtabbá váltak volna. A tevékenység lecsillapítja a természet érzelmi háborgását. A3 52 ÉK
