Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

kozás. Némelyeknek már álmába is befészkelte magát: jönnek a szörnyek — ezekké formálódtak a mongol harcosok —, futnának előlük, de hiába emelik a lábukat, hiába az akarat és az energia, nem sikerül odébb lendülniük; azok meg egyre csak jönnek, már ott vannak, súlytalanul rohannak a lábak, a test mozdulatlan, s zsíros, erős keleti szagukkal lecsapnak: kinek mit szánnak, halált, erőszakot, rabszolgaságot...

S ekkor, mint az álmodó emberrel lenni szokott, a meggyötört fantázia felriad, hirtelenjében nem is tudja, az iménti valóságban tartózkodik-e (mert végtére is az álom a valóság tartozéka), vagy kiléphet belőle? S amikor tudomásul veszi ébrenlétbe szakadt önmagát, ritmustalanul hatalmas levegőt nyel, de még mindig érzi a hideg, félelmes nyomorúságot, a fekete szörny csak lassanként csúszik le róla. Aztán rádöbben, az ébrenlét valósága mégiscsak az álom előképe. Mert jönnek, az utolsó hírek arról szólnak, már átkeltek a nagy hegyeken, s leereszkedtek alacsony növésű lovaikon a pusztára. Az egyik menekülő azt mondta — mert mindig érkeztek ilyenek, s fontosságuk tudatában várakozásteljesen fogtak hozzá mondanivalójukhoz —, egyvalami állíthatja meg őket: a víz! — és lemutatott a Dunára. „A nagy folyókon, ahol hiányoznak a gázlók, nem tudnak átkelni! Úgy hírlik, kinn a sztyeppén meg kellett várniuk a telet, amikor befagytak a folyók.”

Az érsek nagysága súlyával ült minden egyes szaván. Nem nyilatkozhat felelőtlenül, hiszen bármit mond, annak azonnal híre megy: „Hallottátok, az érsek szerint...” — s ebből gyakran megalapozatlan következtetéseket vontak le. Eltűnik az eredeti gondolat, ránehezedtek a fantáziaképek, s már ezek mutatkoztak eredetinek.

Nézte az előtte álló embert: vajon az elmondottakból mennyi az igazság, s mennyi a félelem? Vagy a fontoskodás, mert hiszen ez is az ember természetéhez tartozik: olyasmiről szerzett tudomást, amiről a többiek még nem, s ez azonnal megemeli a rangját, becsületét, külön értéket ad neki.

„Talán azt állítja, azok nem is emberek?”

„Hogy lennének!... Vérszomjasak.”

Az érseket kissé bosszantotta ez a megfogalmazás; az előtte álló férfiban a tapasztalat (amit nem vonhatott kétségbe), az érzelmek és a fontoskodás olyannyira keveredett, hogy ember legyen a talpán, aki ebből használható információt képes kihámozni.-S3 51 ES-