Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Boldog Özséb: Sziklák alatt
„Tiszta lap a világ, amelyet homályos látásunkkal összemaszato- lunk; a semmire mindent mondunk, s a mindent semmibe lökjük, pedig nem érünk fel addig, hogy akár egyiket vagy másikat megtehetnénk — de mégis, mégis erőlködünk! Istenem, hadd legyek gyönge!” Ozséb átölelte a moha- és tölgyfaszagú erdei remetéket. „Barátaim, jöjjetek el máskor is, jöjjetek el és mondjátok el mindazt, amit odakint láttok, éreztek és gondoltok.” S amint a távolodó alakok után tekintett, mintha szent éneket hallott volna, amely lassú, megfontolt lépéseik ritmusára hangzott. Úgy képzelte, az erdőben a fák, a lombok átveszik ezt a hangot, s olyan hangon szól, amely nem támad önmagából. A hírek — jöttek, egyre csak jöttek, végiggurultak a lelkeken, mint egy súlyos vasgolyó. Az értelem kevés volt ehhez: felfogta a tényt (mert sokan máris annak tekintették), de lelkűkben élték meg az emberek: ugyan mit? A kínt, a szenvedést, a megpróbáltatást; képek elevenedtek meg: íjvessző találja, s hörögve zuhan alá valaki, asszonyok sikoltva futnak, de a lovasok könnyen, zsíros röhögéssel érik utol őket, s már markolnak is, felgyulladt házak, rövid, éles pengék villannak, sújtanak... Nincs hová menekülni, a világ mintha végtelen síkság lenne, sehol egyetlen menedék, egyetlen búvóhely... Minden, ami rossz, amíg nem néz szembe vele az ember, a szorongástól felhatalmasodik a képzeletben; több szenvedést gondol el magának az ember, mint amennyit egyáltalán átélni képes. Minden megnő, ló és lovas, a vadnak képzelt, még soha nem látott arc, mintha nem éppen olyan lenne, mint ők. „Azt mondják, rettentő nagy sereg — és vadak, megerőszakolják az asszonyokat, mindenkit megölnek. És mindent felgyújtanak... Közel vannak már... ” Az érsek hosszabb idő óta nem mutatkozott azon kívül, hogy bemutatta az ünnepi liturgiát, Özséb kanonoktársa, egy idősebb, elkeseredett ember sötét színekkel tovább festette már így is rettenetessé növekedett képzeletét. Mint egy hatalmas daganat, akkora és olyan veszélyes volt már benne a félelem. Az értelem nem tudta legyűrni az ismeretlentől való szorongást. Nem mutatkozott semmiféle esély, még kevésbé megoldás: maradt a tehetetlen vára-53 50 K*-
