Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Boldog Özséb: Sziklák alatt
A szerzetes a végén megint mondott egy fohászt. Özséb követte. Jólesett neki ez a gyermeki figyelem, ahogyan ismételhette a szavakat. Még azt is csodálattal nézte, hogyan vet keresztet János testvér. A szerzetes biztosította a kanonokot, ha megtud valamit, azonnal értesíti őt. S így is volt. Három nappal később, alighogy befejezték a laudest, kopogtak Özséb ajtaján. „Ön itt? Azt gondoltam, ha szükséges, üzen értem, s fölkerestem volna.” János testvér keresztet vetett. Özséb zavartan motyogta: „Igen, igen, mondjunk el egy fohászt...” A kifejezhetedenség fájdalmában, feszítve hasító érzelemmel kiáltotta — üvöltötte volna: „Uram, add, hogy az lehessek, aki vagyok! Folyjon szét belőlem a világba, ami vagyok; ne fájjon semmi gondolat, semmi tudás, semmi emlék, legyek a mindenség építőkockája, hogy végre-végre elérhessem önmagam! Önmagamat, amilyennek te akarsz Uram, mert a te akaratod az én legnagyobb öntudatom!” „Kanonok úr, valami gonoszság, intrika, hamis szándék vagy önérdek húzódhat meg a háttérben. Ennél többet nem tudok.” Özséb odalépett János testvérhez. Magába szívta a szavak által közvetített rosszat, mélyen, minél nagyobb akarással, azzal az elhatározással, hogy azok majd megsemmisülnek benne. Nem borult el az arca, sőt, mintha derű öntötte volna el. Kezét ráhelyezte a szerzetes vállára. „Hát persze, testvérem. Értem, értem! Mondjunk el egy fohászt.” Szinte ének volt, felszabadult, vidám ének ez a fohász, torokból kikiáltott dal, hangokon túlról hangzó, az ember legtermészetesebb, legegyszerűbb tetteként — amit mégis olyan nehéz megcselekedni. Özséb már-már ott tartott, hogy gyermeki lelkesedésre ragadtatja magát: a gonoszság nem foghat az emberen. Megölheti, tönkreteheti, összetörheti, de akkor sem pusztíthatja el. „Nem imádkoztam eleget, vagy nem jól imádkoztam, s a rossz máris idetolakodott.” Mosolygott. S mosolyában immár az erdei remetékre hasonlított, akiktől meg akarta tudni a titkukat, pedig azoknak nem volt titkolnivalójuk. ^ 49 ^
