Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

A megszégyenülés hangja szállt fel belőle. Mint az a régi pap, aki legyintett saját imájára: „Ugyan, nem ért az semmit!”

Vajon az „ámennel” azt mondta ki, amit valóban akart? Arra a gesztusra, arra az egzisztenciális tettre koncentrált, amely az „ámennel” kifejeződik?

Talán nem ezekkel a szavakkal, de a lényeg mégiscsak ez volt; az ember hajlamos azt hinni, a kordíszletekkel a lényeg is megváltozik, s ami időben közelebb esik hozzánk, az mindig többet mond el a világ természetéről.

A ferences szerzetes ismét megigazította a reverendáját, könyökével rátámaszkodott az ágy végére, s egyszerűen csak ott volt. Nem várt semmit, nem sürgetett, nem kívánt nyilatkozatot: jelenléte kínálta a legtöbbet.

„Szeretnék ilyen lenni! De nem akarom őt utánozni.” Önmagának akart megfelelni. „Olyan legyek, amilyenné lenni tudok, erőlködés és öncsonkítás nélkül, amilyennek nekem kell lennem.” S egyszeriben nem gondolt arra, milyen testtartást kövessen a széken, hogyan tartsa a lábát, miként ügyeljen keze mozdulataira.

„Atyám, elüldöznek egy ártatlan embert.”

„A magiszterre gondol?”

„Honnan tudja?”

János testvér nem válaszolt, közelebb hajolt, úgy tekintett rá, mintha Özséb kanonokon kívül semmi és senki más nem lenne a világon.

„Tudom, hogy az érsek titkárának a gyóntatója. Ó biztosan ismeri, mi lehet az oka. Mert én nem értem. Elnehezült bennem a tudás; amiről azt hittem, követnivaló és jó, arról kiderült, csupa hamisság.”

A szerzetes bólintott: valóban gyóntatója a titkárnak, korábban tanítványai közé tartozott. Neki őszintén elmondja, amit tud. Meg kell elégednie ennyivel.

„Ennyivel?”

„Az emberi tudás önmagában, bármennyire őszinte szeretne is lenni, nem túl sokat ér.”

A kanonok arcáról mint esőcseppek, folyt le a csodálkozás.

„Még eddig sem jutottam el, ennek a fölismeréséhez! Hát akkor mit akarok én? Ha még a legegyszerűbb tapasztalat is rejtve marad előttem?”-43 48 S3-