Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

ra tévedtem, elvakít a hatalom, s nem látom, mi a helyes és a helytelen, kérlek, figyelmeztess!”

Özséb ennek a kérésnek akart engedelmeskedni, de sehogy sem tudott az érsek közelébe kerülni. Eszébe jutott, hogy János atya, a ferences szerzetes az érsek titkárának a gyóntatója. Fölkereste őt a királyi város túlsó végén lévő kolostorban: „Atyám, ne haragudjon, hogy zavarom”, kezdte a boltíves, szűk, mégis barátságos kolostori cellába lépve. „Ó, ha az én lakásom is ilyen lehetne”, s nem tudta volna megmondani, mi hiányzott neki.

„Kanonok úr, foglaljon helyet. Egyetlen székem van, ahol dolgozni szoktam, oda szíveskedjen talán... nekem jó itt, az ágy szélén.”

„Bizalmas ügyben jöttem, kérem, tekintse gyónásnak.”

János atya letelepedett, közben széles, természetes mozdulattal megigazította a reverendáját. Oldalán megcsörrent a fából készült, nagy szemű rózsafüzér. Mintha azt jelezte volna ezzel: neki nincsenek titkai.

Özsébnek megint eszébe jutott: ő vajon miért nem tud így viselkedni? Ilyen egyszerűséggel, minden kétely és gyötrődés nélkül? Vele szemben ez az ember nem gondolkodott, hogyan cselekedjen, milyen testtartást vegyen el, kezét illendően tartsa — tőle minden illendő és magától értetődő volt.

„A keresettség teljes hiánya.”

Mióta vágyott erre. „Egyszerűnek lenni, igen, egyszerűnek, a természet diktálta erkölcsi parancsoknak megfelelően.” Csakhogy még most sem értette meg, hiába keresi ezt; ha vágyakozik, máris elveszik a természetesség. „Ki tud többet a vízről? Aki megmártózik benne, vagy aki a partról szemléli?”

Már éppen hozzákezdett, hogy előadja, mi járatban kereste fel, amikor a ferences szerzetes fölállt, s halkan annyit mondott: „Kezdjük egy fohásszal.”

Özséb elszégyellte magát: ez neki is eszébe juthatott volna. „Hát persze. A fohász.”

János testvér már mondta a szavakat — Özséb bizonytalanul, dadogva ismételte: „Urunk, add, hogy gondolataink a te utadon járjanak, a te akaratod szerint szóljanak. Ámen.”

„Ámen.”-S3 47 K-