Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

őket mesebeli voltukból. De már nem volt bennük semmi fantáziamozgató, semmi romantikus képzeletre ingerlő — a pilisi remeték érkeztek meg.

„Milyen a hegyekben, barátaim? Ott még a havazás is szép.”

Az egyik csontos arcú remete válaszolt, akinek tekintetéről nem lehetett eldönteni, mosolyog-e vagy csak egyszerűen lelkesedik: „Amit Isten ad, minden szép.”

„Hát persze, persze” — válaszolta Özséb, s morgolódott: miért okoskodik ezekkel az emberekkel, miért nem tud közvetlen, természetes lenni? Azért, mert nem szereti a havazást, ellenszenvét kivetíti az egész világra. „Hát persze hogy megszégyenítenek, ha nem akaiják is: amit Isten ad, minden szép.”

Megvásárolta tőlük egyszerű holmijukat: különösen a kerek, kétfülű kosár tetszett neki. Majd ha ősszel megérik a körte, teleszedi hosszú nyakú gyümölcsökkel; olyan különös, sárga a színük, amihez hasonlót egy Bizáncból érkezett festőmester táblaképén látott. A sárga egyszerre volt az általa addig ismert szín és mégis több annál.

Özsébet vágyakozás fogta el a kép láttán. „Vajon az ember is ilyen? Túlmutat önmagán, több, mint aminek nevezhető?”

Az erdei remeték elébe emelték a kosarat, a körték színe felidézte benne a bizánci képet; kavarogtak az asszociációk. Olyany- nyira, hogy már képtelen volt gondolatait rendszerbe foglalni. „Butaság, butaság, amit eddig írtam.”

Leültette a remetéket, ennivalót hozatott, körüljárt rajtuk a tekintete. Vágyta az erdőt, azt a vidéket, ahonnan ezek az emberek érkeztek. De még inkább vágyakozott az imádkozásra, „napjában bizonyára többször imádkoznak, járják az erdőt, vesszőt gyűjtenek és összeszedik a bokrok termését, a haraszt alól kiemelik a gombát... jó nekik, egyikük sem akar jogi tanulmányt írni... s mégis többet tudnak nálam Istenről.”

Avar- és falevélillatuk volt a remetéknek. Az eléjük tálalt ételből — odakint aligha juthatnak ilyenhez - keveset és ritkán vettek. Özséb nem fedezett fel semmi önmegtartóztatást vagy udvariasságból következő visszafogottságot a gesztusaikban. Elég volt nekik a kevés — amit Özséb kevésnek nevezett, bár ő is hosszú ideje tartózkodott a túlzott ételfogyasztástól, „renyhévé teszi a gondolatot és az akaratot”.-a 44 E-