Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Boldog Özséb: Sziklák alatt
lat foglalkoztatta: hányféle hatalom, hányféle erkölcs és hányféle jog létezik? S különválaszthatók-e ezek? Miféle jellemek manipulálják a szavakat? „Fájdalom, fájdalom...!” — hajtogatta, mert megint úgy érezte, bűnös környezetben él. Hiába annyi év, annyi idő, hiába új a királyi feleség, azok az idők elfeledhetetlenül, megmásíthatatlanul ott maradtak, és kísértve fenyegettek. „Milyen az arc, ha lehámlik róla az álságosság?” Megriadt: megjelentek előtte ezek a tekintetek. „Nem, nem, nem akarom!” Eltakarta a szemét, de akkor is látta őket. „Miért a rossz rajzol meg minket, miért elevenebb, színesebb, érdekesebb, sőt — ó, istenem, vonzóbb a jónál? Honnan ered a rossz vonzása?” Aztán eszébe jutott az elűzött pap, amint a térdeplőről visszatekintett rá: „a korábbi imádságom nem ért semmit”. S cinkos módon, játékosan hunyorított. Özsébet mintha felsegítette volna ez az emlék az egyre mélyebb, sűrűsödő elkeseredésből. „El kellene mennem, hogy ne lássam őket, csak imádkozzam értük.” S mint aki egyszeriben felismeri, ami addig is nyilvánvaló volt, de mégis távol állt tőle, letérdelt. Nem a térdeplőre, hanem az ágya mellé. Minden póz hiányzott ebből a gesztusból. Reggel, amikor leült az íróasztalhoz, a kezdeti bizonytalanság után már pontosan tudta, mi lesz annak a munkának a tartalma, amelynek mihamarabb szeretett volna a végére érni: a hatalom, az erkölcs és a jog eredete, illetve összefüggése. Aztán áthúzta: „Túl bonyolult, túl elvont. Talán meg sem értik.” Egyszerűbb címet talált: isteni jog - emberi jog. S írta, hűvös, tárgyilagos fogalmi készlettel, ahogyan az elméleti íróktól elvárható. Talán már dél körüljárhatott, amikor keresték. „Csak el ne felejtsem, mi következik”, s kényszeredetten indult kifelé. A külső szobában öten álltak: szürke ruhában, egyenes derékkal, azzal a különös, furcsán mozdulatlan tartással, ahogyan gyermekkorában látta őket a piac végében. Vállukra hó hullott, odabent sem volt meleg, megmaradt a ruházatukon. Még a szakállukon is. Mesebeli alakoknak tűntek. Özséb odalépett hozzájuk, megérintette az egyiket és a másikat is, mintha kiszabadíthatná ^ 43 K-
