Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

A várat erős falak vették körül, ide húzódtak vissza a városlakók ellenséges támadás esetén, ha elveszett az alsóváros, majd a felsőváros is.

Özséb türelmetlenül készülődött, lekéste a hajnali órát, amikor rendesen imádkozni szokott, s ez kibillentette érzelmi egyensúlyából. Nem mintha bárki számon kérte volna tőle az imádságot — nem is tudták, hogy így szokta, szerzetesi módra. S ilyenkor úgy érezte: helye és ideje van a dolgoknak.

Havazni kezdett. Nem szerette, amikor a hó vastagon belepte a földet. Úgy érezte, bármennyire szép legyen is, csillogó fehérségével, mintha megfojtaná a földet — a fojtást magában érezte: eltűntek a levelek, a bogarak, a kövek, odafagytak a rögök, mintha összeszorult volna az élet.

Előző nap fölbosszantotta valamelyik kanonoktársa. Az emberi cselekedetek hatásairól esett szó, már nem emlékezett, milyen megállapításból indultak ki, de az értekezés egyre elmélyültebbé — özséb szerint inkább hevesebbé — vált, s paptársa visszatérő érvelése így hangzott: de hiszen az embernek hatalma, tehát joga van hozzá...

Amikor már harmadszor hozakodott elő — mintegy végső érveként - a hatalom és az ebből eredeztetett jog hangoztatásával, Özséb legszívesebben elmenekült volna, de nem tehette meg, az illem úgy kívánta, hogy végighallgassa idősebb paptársát, pedig már nagyon unta; nem is unalom volt ez, inkább szomorúság a felesleges, sőt úgy gondolta, ártó szavak miatt.

„A hatalom nem a véletlen műve, hanem az isteni jog megnyilvánulása. Aki hatalommal bír, akár mert születésével kapta, vagy saját erejéből szerezte meg, magasabb jog alapján áll.”

.Jogom van hozzá!” — Özséb egyre türelmetlenebbé vált: .Jogom van hozzá” — úgy pöffeszkedtek a szavak, hogy legszívesebben lelökte volna őket a meredek sziklafalról az alant mozdulatlannak tűnő folyó vizébe.

Hogy ingerültségén úrrá legyen, áttekintett a Duna túlpartjára. Délebbre széles homokpadot alakított ki egy beömlő patak. „Ott üldögélt Marcus Aurelius, a későbbi császár...”, s mintha látott is volna egy alakot az elterülő sárga mezőben. Akkor még nem kezdett rá a havazás, szokatlanul enyhe idő uralkodott november végén. „A hagyomány szerint ott írta elmélkedéseit. Milyen ember lehetett?”-53 41 K-