Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Bátori László: A másoló

A szerzetes fölnevetett.

„Az akaratot.”

„Miféle akaratról beszél?”

A szerzetes nem válaszolt. Bátori nézte az összevissza kőhalmazt, a reménytelenül kilógó párkányokat. „Miért nem omlik alá, miért nem a föld törvényei szerint?” — Azt kívánta, lenne végre minden egyértelmű: ami nem a magasba kívánkozik, ne maradjon ott, ami nem tartja a másikat, adja meg magát — az emberi természet és tudás számára elképzelhetetlen reménytelenséggel csüngtek a falak, kiszögellések és ívek.

„Mi tat]a fönn őket a magasban?”

Bátori azt hitte, magában beszél, közben hangjai szerteáradtak. Elérték a fák ágait, az ágak között a madarak tollát, a vulkáni hegy kővé eresedett sok ezeréves mozdulatlanságát, aztán a levegőt, az eget — mindent, mindent: „Mi tartja fönn őket a magasban?”

A szerzetes közben leült, és nézte az épületet.

„Nem ez a kérdés.”

„Hanem?” — csapott le mohón Bátori.

„Hogy odaviszem-e vagy sem. Fölemelem, vagy hagyom némán ott, aztán egyszer majd legurul a völgybe.”

Bátori sírt... sírt, a magasban maradó kő boldogságával.

„Talán én is templomot építek?”

Ne siess, élet! — ezt lehetett leolvasni arcáról a templomépítő szerzetessel való találkozás után sok évvel, „ne siess, élet”.

Nem volt kétséges számára: az Újszövetség nyomán értheti meg a prófétákat és a jóslatok könyveit, a régi idők gyilkos gonoszságait, összeesküvéseit, a gyalázatot és a hazugságot — minden Krisztus szavához és életéhez mérhető. S ami attól eltér, fájdalmas, kínos, bosszúálló, züllött, nyomorúságos.

így sokasodtak benne az évek és a szavak. Meggyőződésévé vált, hogy az élet önmagában ellent mond a józan észnek. „Nem is értem, miért nem bolondul bele, aki nem hisz? Nem azért kell hinni, hogy valaki megmentse magát, vagy mert az illem ezt követeli, hanem azért menti meg magát, mert képes hinni. Előbb van a hit, s csak utána az emberre háruló következménye. Minden más puszta számítás, Istennel folytatott nyerészkedés.”-S3 380