Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Bátori László: A másoló

be csapjanak, egy kisebb tisztásra jutott, s annak túlsó szélén egy épületet vett észre.

„Mi ez?”

Semmi több, csak ennyi: „Mi ez?”

A kövek templomot formáztak. Fekete ruhás szerzetes rakta a súlyos tömböket, de amint közelebbről megnézte, különös építménynek találta. Itt is, ott is befejezetlen falak, félig rakott boltívek, kerek ablakok, a toronynak rimánkodó, csontos váznyúlványai meredtek — templom készül, nem kétséges, de inkább „kőhalom, roncshalom, az emberi akarás kiáltó sutasága”.

Bátori jó ideig figyelte, amint a szerzetes, ruházata után ítélve keleti szerzetes minden különösebb megfontolás nélkül odament a közeli sziklafalról leszakadt, vagy abból leszakított legközelebbi kőhöz, megragadta, s ölébe szorítva elindult vele a szörnyű építményhez. Leejtette maga elé a szikladarabot, hosszasan nézte, hová helyezhetné. „Mintha semmit nem tenne” — az imént még a rendkívüli erőkifejtés, most meg az üres szemlélődés. Az idő nem sietett, egyikük sem loholt utána, így aztán Bátori kivárta, amikor a szerzetes fölkelt a helyéről, lehajolt, megint magához ölelte a súlyos kődarabot, és abban az építészi rendetlenségben elindult vele valahová.

„Szerencsétlen, szerencséden!” Bátori azt gondolta, miután a szerzetes hasával odalökte a falra a szikladarabot, hogy a következő pillanatban legördül a súly, és magával rántja azt is, ami addig felépült. De nem! A szerzetes hátrébb lépett, s a kő ott maradt. Nemcsak egyszerűen ott maradt, hanem mintha éppen odaillett volna a többi kőhöz — nem, ingatta fejét Bátori, nem a kövekhez illeszkedik, bár a látvány ezt közvetíti, a templom egésze határozza meg az illeszkedés törvényét.

Közelebb merészkedett. A szerzetes most meghallotta a léptek zaját, odafordult.

„Azt gondoltam, nem illik oda” - nézett föl a magasba, az iménti kőre Bátori.

„Én nem gondoltam semmire.”

„Akkor miért éppen oda helyezte?”

„Végrehajtottam.

„Mit?”-a 379 K-