Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Bátori László: A másoló

pot, aztán újrakezdte. Csikorgóit az írószerszám — még inkább az elméje, de tulajdonképpen a lelke.

„Miért, miért ez az örökös ellenállás? Amikor értem, Uram, de mégsem tudom!”

Az egyik nap ezt, a másik napon a másik szent könyvet vette elő. Elolvasta a latin szöveget, tartalma megelevenedett ellőtte, látta a hegyet, ha hegyről szólt, a vizet, ha vízről írt, Krisztust, amint jön vagy éppen távozik valahonnét, fölemeli a kezét és mond valamit: nem szenvedélyesen, nem hadarva, nem hangosan, indulattal telítve — Krisztus másként szólt. Csakhogy nem tudta, hogyan. Hiába értette és hallotta — szinte hallotta —, mégsem tudta, milyen lehetett Krisztus igazi hangja. S ameddig nem jut a nyomára, minden kísérlete kudarcra van ítélve.

Szomorú volt, elkeseredett. „Miért nem ismerem a szavakat, Uram? Miért nem szelídülnek meg?”

A választ elnyelték a barlang falai, a közeli erdők fái, tavasszal a természet egyszerű életkitörése, télen a magas hó.

Bátori örült, hogy nem látják, amint sokszor órákon át kóborol a vidéken; sem kezdete, sem célja nem volt ennek a vándorlásnak, egyedül hajtóereje. Ez pedig a nyugtalanság. Olykor már úgy érezte, nem fér be a barlangba, nem jut neki alvásra sem hely, annyira elfoglalják az általa odafaragott kövek; persze ezek szavak voltak. Amikor úgy gondolta, rálelt valamelyikre, ujjongva nézett föl a papírról: kitaláltam, kitaláltam!

Dehogy találta ki. S erre mindjárt maga is rájött. Legutóbb János evangéliumából ezt írta le: „Ó, emberi természet, hogy csak az anyag csodái által hiszel.”

Megállt ennél a mondatnál, kiment a hegybe, a leginkább meredek részen kapaszkodott fölfelé. Kifulladásig, kifulladásig, azt akarta, hogy fájjon az erőlködés, a tüdejében, a lábában, a derekában, a karjában, minden tagjában fájjon — át akarta élni a test szenvedését, hogy megértsen valamit abból, mit is jelent valójában: „Ó, emberi természet, hogy csak az anyag csodáiban hiszel.”

Aztán, ahogyan haladt fölfelé, és az erőlködéstől egyre szaporábban vette a levegőt — de mindez nem volt elég, még erősebb ütemet diktált —, elhomályosult előtte a táj, egy másik hegy jelent meg szemében. Elhajtotta maga elől a gallyakat, nehogy a szemé-53 378