Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Bátori László: A másoló
kolostortemplomot, a marhák másként bőgtek, a száradó széna is úgy roppant a pajtában, mint még soha. És a szerzetes elöljáró a templomon kívül némaságba őrölve. Mi űzi, mi hajtja, mi emészti? Mintha a rendfőnököt hatalmába kerítette volna valami, hogy ne lásson, ne halljon, szemét elfedte a homály... Egyszerre szavak támadtak fel Bátoriban: most még vakon, süketen, bizonytalanul járunk minden éjszaka határán... A szent Biblia szavai formálódtak így az elméjében, a nyelvén, a száján, az ajkán. Nem tudta, honnan és miért éppen akkor, miért éppen ezek a Szent Páltól való kifejezések törtek elő belőle — de rohant, hogy lejegyezze őket. A rendfőnök kínja vált benne magyar szavakká. Mese, dráma, romantika? Ugyan! Ne keressünk erre semmiféle kategóriát. Minden meghatározás csonka, ha nem Krisztustól való. Bátori az imént még sajnálta szerzetestársát, de most már nem. „Ahogyan a nem Krisztustól való szavak a mi kicsinyes próbálkozásaink, úgy az igazság egyedül az ő arcáról olvasható le.” Ettől kezdve nem nyomasztotta a kolostort körbelengő feszültség; a várakozás és feltételezés hétköznapi izgalma. Ugyan mi derülhetne ki, miféle „drámai” esemény, nevetett, de a nevetéssel magára vállalta a pillanat intrikájába beleragadt valamennyi szerzetestársa penitenciáját. Könnyű viselet volt ez, aki az igazságra törekszik, annak könnyű habbá válik minden iszamos mocsok. Bátorit ne tekintsük sebezhetetlen pozitív hősnek, aki tudja... tudja, mi a jó, mi az igazság, s a maga természetét ennek megfelelően odaállítja, mint ahogyan a szél irányba fújja a fák gallyait. Nem, Bátori szenvedett, bizonytalan volt, miközben néha — mint a víz alá merülő rettentő félelmében és elveszettségében, ha még földobja a víz, s levegő után kap — úgy érezte, elméje legalább rövid időre az igazságot közvetítette számára. Egyedül maradt a kápolnában. „Elmém legföljebb néhány pillanatra. .. de a hitem! A hitem! Ha van hitem!” Egyszerű és szerény volt a néhány éjszaka, melyet így töltött. Aztán minden különösebb előkészület nélkül bekopogott a rendfőnök cellájába. „Atyám, ön szenved.”-a 372 K-
