Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Bátori László: A másoló

Kisimult benne a délután. Olykor lehámlanak az életgörcsök hártyái, a világ egyszerűvé válik, és formát nyer — avagy egyszerűvé válik, mert formát nyer.

Bátori arra gondolt, az ember önmagában nem rossz, még a leginkább elvetemült alak sem az (és emlékeiben jó néhány ott mocorgott közülük), a rossz az egymás közti viszonyokban jelenik meg. A rossz — nevezzük gonosznak, ördögnek, politikának, hatalomnak vagy bármi másnak — önmagában értelmezheteden, ennek erőterét csak a másikkal kialakított kapcsolat adhatja meg.

Az ember lényegében jó, csakhogy nem ilyen elszigetelt módon él, az ember kifejezés azonnal föltételezi a többi embert. S amint megjelenik a közösség, ezzel együtt, elválaszthatatlanul befészkeli magát a rossz. Nincs kibúvó, gondolta, ez a képtelenség (mert annak tartotta, és mégis kopogó valóságnak) csak valamiféle büntetés lehet.

Ez a megállapítás nem vette el a kedvét, inkább felüdítette. Korábban nem gondolt arra, hogy a jóságot ilyen formában is meg lehet közelíteni: a hiány felől. S máris kiderül, nem kell feltétlenül elveszni az elveszésre hajló világban.

Fiatal volt, magára öltötte a klasszikus műveltséget, mint valami addig ismeretlen ruhadarabot, s mert nem ismerte ennek szokásviseletét, nem nőtt bele természetes módon, hiányzott az azonosulás, feszengett miatta: mit kezdjen vele? De amióta hazatért a királyi udvarból, mintha kisimult volna tekintetében az önmagáról alkotott látvány. Egyébként is könnyebben ment ez: megérkezett a tavasz, a maga szokásos, újra és újra szédítő hatásával, mint valami magával ragadó mutatvány: bomló rügyek, enyhe szellők, madárhangok, amit ilyenkor megszokottan várt minden halandó, s ettől úgy érezte, mégis érdemes élnie; a természet egyszerűsége összhangba került a halandók létezéséről vallott legszebb elképzeléseivel.

Kinek beszéljen erről, s nem fullad-e nevetségességbe, ha ilyen gondolatokkal áll elő? Ha szerelmesnek tartják, s ebbe az érzésbe fájdalmas lelkét soványan belelógató lovagnak - ám legyen. Nem magyarázkodik, mint ahogyan azért sem, mert sokáig magában hordozta az indulatot: szövetségeseket keres és leszámol az udvari, fittyedt szájú képmutatókkal. Akiknek eltorzult az álluk, meggör353