Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Boldog Özséb: Sziklák alatt
A dolgok tisztázása... - vetette Özséb a hátát a tavaszi napsugaraktól fölmelegedett falnak, „a dolgok tisztázása..., de vajon képes vagyok-e erre? Az ész dolga lenne, vagy az alázaté?” S nekilátott, hogy a vörhenyes arcon, végigtekintsen önmagán. Mennyi elvétett gesztus, elszalasztott alkalom, indulat hordozta óra, dühös elszánás, a test közvetlen vágya, kétkedés és mohóság, mennyi fájdalom... „Ostobaság! — taszított nagyot szenvedésén —, de mégis bűn, bűn, bűn, bűn, mindez bűn...” „Vállalhatom-e így? Ha ennyire ki vagyok szolgáltatva érzelmeimnek és ösztöneimnek? Ha Krisztus felé tájékozódom, el kell veszítenem valamit eddigi önmagámból. Mint az eunuchok, akikről a rabszolgafiú mesélt. Vágytalanok, ezért megbízhatóak.” Eszébe jutottak a ferencesek. Hasuk alsó részén körbefutott a korda, jóllakottak és vidámak voltak, ha siettek, egyszerűen fölkapták szürkésbarna ruhájuk szélét. Hallotta nevetésüket. Mitől tartóztatták meg magukat? „Az élet adományaitól biztosan nem. Különben képtelenek lennének ilyen arccal, ilyen egyszerűen és természetesenjönni-menni. Hát akkor...?” Özséb arra gondolt, éppen ez, ez a tiszta öröm teszi őket vidámmá, már-már gondtalanná és oly szelíddé. „Butaság, ha az ember önmaga csonkítására törekszik, s akár értelmében, lelkében vagy teste nyomorításával, ellenszegül az isteni parancsnak: élj a teremtettség adta teljességben!” Napok óta ez foglalkoztatta. Ha sikerül megértenie (nem tudta, értenie vagy éreznie kell-e), akkor vállalhatja a papságot, akkor nevezheti magát Isten szolgájának. Hazugsággal nem veszi magára a szentséget. Tudta persze, ha sikerül is választ találnia, ez nem menti meg a bűntől. „Még a szentek sem bűntelenek.” Teológiai tanulmányai idején elűzték az egyik papot, aki pedig szent ember hírében állt, ő legalábbis annak tartotta. Ez a pap a templomi közös imádságról éppen visszatért a házába, amikor felkereste őt. Térdelve találta, egyenes derékkal, kezét mellmagasságban összekulcsolta maga előtt. „Miért nem mozog a szája, s mintha mosolyogna... talán nem is imádkozik, így nem lehet imádkozni, ennyire fesztelenül, ennyire vidáman.” Visszalépett volna, de már késő volt. A pap hátranézett, semmi nem változott az arcán, .jöjjön, jöjjön!”, hívta a hátráló ifjút. ^ 34 K-
