Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Bátori László: A másoló

élet minden piszka és szennye, mindaz a megmagyarázhatatlan és rossz, ami földúlta őt a hegy tetejére, hogy ezzel fékezze indulatát.

Persze nem minden tekinthető rossznak, olykor csak kiismerhetetlen. Belátta, hiba volna — amikor kifújta magát, s a fizikai erőkifejtés csillapította a dühét — mindent rossznak tartani. „A gonosz nem hatalmasodhat el ennyire. Az ember behódol a rossznak, elfogadja és magára veszi, de nem vágyik rá! S egyébként is: a rossznak határa van, bármennyire riasztó is a megjelenése, nem tágítható a végtelenségig, ezzel szemben a jóság a végtelenre nyitott.”

S amikor kimondta ezt, egyszeriben könnyebbé vált számára minden. „Mire vágyik az ember?” — ettől kezdve ezjelentette számára a kérdést. Hát ezért kellett fölkapaszkodnia a hegyre, ezért az egyszerű mondatért. Ő legalábbis így érezte, a távolban a nap a felhők mögül besütötte a hátsó hegyvonulatot, az előbb emelkedő csúcsok mélykéken meredtek, s ez a fényjáték fölerősítette a táj mélységi élményét. Ami addig egy síkban látszott, megkülönböztető redőket kapott. S ettől mintha mozgásba lendült volna.

„Lüktet a teremtés!”

Szerette a téli fagyok után fölszálló nyers földszagot. Az enyhe levegőt, amikor már nem metszett arcába a fagyos szél. Télen előbb az ég sötétül el, és ez a sötétség borul rá a földre, még súlyosabb teherré válva, tavasszal ellenben a földet elborítja ugyan a szürkeség — szelíd, természetes jelenségként —, de fölülről még mindig fény árad. „Nyilván ennek is megvan a maga magyarázata, de engem most nem érdekel.” Egyébként is a délelőttben még minden növekszik, gazdagodik, fokozódik, s ő ebben a délelőttben lépdelt.

Nézelődött még egy ideig, aztán könnyű léptekkel elindult lefelé a hegyről.

Valami baja van ennek a gyereknek, mondták — illetve ezt az anyja fogalmazta meg, hiszen a húszas éveinek második felében járó ifjút, aki megjárta már a külföldi egyetemeket, s Zsigmond király és császár uralkodása alatt Hunyadi János köréhez tartozott, anyján kívül ugyan ki nevezhetné gyereknek, s ki illethetné rajta kívül ezzel az örökös, állandósult mondat-bélyeggel?-3 348 K-