Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Bátori László: A másoló
a lehetősége, elodázták, mintha egyszeriben kővé meredtek volna. „Ostobák!” — s dühében már majdnem sírt, miközben tartania kellett magát. Nem, nem a másféle érvek bántották — ó, ha lettek volna! —, hanem az ostoba szellemi és lelki magatartás. Amikor tisztán tényekkel és logikai érvekkel állt elő, érzelmi nyafogással ütötték ki a beszélgetést az elemi szellemi szabályok vonalából — s ezzel nem tudott mit kezdeni. Már minden megbicsaklott, nem tudta, szándékosság vagy valóban ostobaság húzódik-e meg a háttérben? Vagy képmutatás, gonoszság? Eljutott arra a pontra, hogy azt mondta rájuk: nem normálisak. „Kénytelen vagyok ezt mondani, mert ha nem a megbomlott szellem következményének tartom a viselkedésüket, akkor gonoszak. S nem akarom ezt mondani.” Máskor hangsúlyozta: most érzelmi érvelést folytat, tehát ehhez illeszkedő megnyilatkozásokat vár, mire azonnal — egyébként oda nem illő — tényekkel hozakodtak elő az ellenlábasai. A végén elvesztette béketűrését a butaság vagy gonoszság ilyen következetes megnyilvánulásai miatt. „De hiszen nincs ellenérdek!” — s valóban nem volt. Az ellenérdekhez viszonyulni lehet, nem, itt önrontás folyt. Mégpedig oly módon, aminek nem lehet semmiféle magyarázatát adni; ugyanakkor megfejthetetlen, áttörhetetlen. Mintha valami emberfeletti — vagy emberalatti — irányítaná az eseményeket, s egyeden célja lenne, hogy semmi ne derüljön ki világosan, semmiről ne szülessen döntés — ami egyébként minden résztvevő érdeke lenne. „így jelenik meg a világban a rossz?” De nem tudta, a rossz alaktalan, szertefolyó, az élet minden apró zugát átjáró ártalom-e, vagy alakja van, személyisége...? — aztán indulatosan így folytatta: „.. .pofája, mocskos vigyora az átkozottnak?”. S az indulattól összegyűrődött közben a keze. Az erőltetett menet hegynek fölfelé jót tett neki. A fizikai terhelés megtisztítja a gondolatokat, mintha az emberről letöredeznének ezzel a test — és a szellem — természetes vonalát megrontó vonások. Már nem akart semmire gondolni, minden addigi indulatát és görcsös keservét, amellyel az udvari ügyeket magába szorította, elengedte, s a természet megnyugtatón némaságában ez jutott eszébe: „A világnak elég lenne egyeden szó: Isten.”-3 345 K-