Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

folyjon önmagából, szerteterüljön a létező és lüktető valóságban, feloldódjon a tudat egyszerű képzeteiben: a valóságban és a min- denségben.

Egyszerű képzetek, mert az ember ennyi: a létezés vékony hasítékában egy árnyék álma, s ezáltal engedi láttatni a létet. Láttatni engedi, mert ebben a formában fölismerni, még inkább elérni lehetetlen.

„Mit akarhatok? Uram, mire törekedjem?”

Szerette a naiv, egyszerű játékokat. Lefeküdt a fűbe, a pipacsok és a búzavirágok közé, úgy érezte, kielégítik a színek, közben nézte az eget, a felhőket. „Gyerekesség! Mi az, hogy ég? Tudom, de nem ismerem.” Mégis, jó volt ez az önfeledt heverészés, elvégre „nem kell mindent tudnunk. Nem attól válunk valakivé, ha azt gondoljuk, eljutottunk a tudás valamilyen magasabb fokára.” Szeretett volna meghalni. Ilyen egyszerűen, ezzel a természetességgel. Jó közérzettel. Nem fájtak a tagjai, minden rendjén volt. Megtehette azt a luxust, hogy amikor éppen a legjobban érzi magát, fölajánlja életét, mintegy nemes gesztusként a halálon túli életbe. Már-már úgy érezte, ő a nagy adakozó...

„Ó, nem! — lihegte —, mit képzelek? Önmagam istenévé válók, aki kegyet gyakorol saját életével szemben?”

Összehúzta magát a fűben.

„Hogy gondolom? Micsoda nagyképűség, önteltség, vagy még több: butaság! Buta vagyok, Uram, buta minden gondolatom, amellyel elárasztom önmagamat — de olyan nehéz, hogy átadjam magam a te tudott, ám nem ismert valóságodnak.”

Méhek döngtek, szél mozgatta a leveleket, érett a gyümölcs — „Ó, az egyszerűség kínja! Miért nem juthatok el, akkor is, ha ez a halál, az egyszerűségből az igazságba! Fájdalom és kétkedés nélkül.” „Mi ez a kín, nem vagyok méltó!” — fölugrott, tovarohant, mert ösztönei szerint úgy gondolta, az erőfeszítés majd valamilyen megoldást hoz, megvilágítja, ami addig láthatadan, s legfőképpen nyugalmat ad.

De nem! A kápolnában a csupasz Jézus-test, a korpusz — corpus Christi, mondta minden áldozáskor, s fehéren égette száját az egyszerű, ízetlen ostya — még inkább fölizgatta.

„Istenem, mennyi bűnt követtem el! De miért, miért? Honnan ered a bűn? Miért szakad föl bennem, honnan zuhan rám?”-S3 33 E-