Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Virág Benedek: Hová szaladsz?

kozott azonnal, „nem figyelmen kívül hagyni, hanem átengedni magunkat a törvény gyöngéd szeretetének”.

Batsányi hogy hadakozott ellene, igazi testőrtiszthez méltóan, mint a kardcsapást, úgy vágta oda: „A világ közönyös...!” Felugrott, lendületével majdnem összetörte Benedek nádfonatú, törékeny székét. „Adjam át magam a világ közönyének? Hát nem, fellázadok!” Benedek hagyta, hadd dühöngje ki magát.

„Szegény, szegény János, most hogyan bírja a cella keménységét? A börtön közönyét? Ő a világ érzéketlenségéről beszélt, én a törvény szeretetéről. Miért téveszti össze a kettőt?” Mindennap imádkozott a foglyokért.

„Imi, s nem kérdezni az értelmét.” A Gellért-hegy lábánál a hajóhídon nyüzsgött a nép. Éppen oda látott. „Dolgozni, azzal a természetességgel, ahogyan mozgunk, lélegzőnk.” Papírt vett elő. Délelőtt volt, erős fénnyel. Néhány sort jegyzett le.

Hallotta a lépéseket. Egy fiatal, huszonöt éves férfi gyors, erős mozgását. Megérkezett Vörösmarty Mihály.

Kezében könyvet szorongatott. „Mester, engedje meg...!”, s azzal a hevülettel már nyújtotta is a vékony könyvet. Egész lénye lángolt, a hangot talált lélek boldogságával. Mint egy megfeszített húr, amely csak arra vár, hogy megpendítsék, úgy állt ott, a lelkesedés és a várakozás együttes feszültségével. Vajon mit szól hozzá az Öreg? — mert így nevezték egymás között, szemébe Horatinak vagy Professzornak, akinek pedig vallásos meggyőződése azt diktálta, Atyának szólította.

A könyv a prózaköltészet széles, súlyos soraival indult, a Benedeknek oly kedves klasszikus verseléssel:

„Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban,

Századok ültének el, s te alattok mélyen enyésző Fénnyel jársz egyedül. ”17

Zalán futása, olvasta a címlapon. Arcához emelte a friss kötéstől ropogva nyíló lapokat: „Még nyomdaszaga van”, s újra beleolvasott. „Ez az! Magyar nyelven szóló magyar múlt!”

17 Vörösmarty Mihály Zalán futása (I. ének, 1—3 sor).

334