Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Virág Benedek: Hová szaladsz?

„Mester, tudom, hogy annak idején nekifogott Árpád vezér hősi énekének megírásához. Nem szeretném, ha azt gondolná, meg akarom előzni...”

„Ugyan, szó sincs erről. Belefogtam, de nem nekem való.” Arra gondolt, majd csak jön valaki, akinek a természetéből egyszerűen kiolvad az értékes anyag.

Felemelte a papírlapot, amelyre az imént lejegyzett néhány sort. „Mielőtt érkeztél, ezt írtam: Születtem, szerettem hazámat és dolgoztam érte. Ez az én életem története. Tegyetek ti is így, tanítsátok utódaitokat, s ha azok is ezt teszik, akkor Magyarország boldog lesz.”

A keleti fény még mindig ott hasalt a szoba padlóján, az ablakkeret vonala szerint szabályos rendben. Az életnek adódnak pillanatai, amelyek nem kívánják az értelmezést, nem sikkadnak el, mint a legtöbb idő, hanem minden: létezés, gondolat, érzés és akarat egyszerre valósággá erősödik. Mintha súlya nőne, ami súlytalan, ereje annak, ami lebegő, határa annak, ami elérhetetlen.

Benedek és Mihály — a maga feszülésével — a délelőtti órát feltűzte az egyértelműség vélt távlatára. Mindez szép kapaszkodás, amikor az ember úgy gondolja, annyira tiszta a levegő, hogy az már maga a végtelenség, lehullanak a kételyek, vagy legalábbis ennek reményét adja, s a lélek csöndesen szeretné összekötni mindazt, amiről egyébként aligha hiheti, hogy egybefogható.

„Minden több önmagánál — tekintett Benedek előbb Mihályra, aztán a verseskönyvre —, csakhogy ennél az önmagánál többről nincs, nem lehet tapasztalatunk — közvetlen tapasztalatunk semmiképpen. Ki tudja megmondani, az egyik vers miért hordozza, a másik miért nem önmaga többletét? Ahogy beleolvastam, a Zalán futásában megemelkednek a szavak.”

A csöndben, a lassan odébb vonuló fénypászma csöndjében nem akart többet mondani; már úgyis csak szétfolyna. Beszédesebbé vált a hallgatás, öregkorára tudta, a kiejtett szónak csak akkor van értelme, ha olyan, mint a dús gyökérzettel szertefutó fa — ha kifeszítik helyéről, a földben ezerfelől megfeszül, megmutatja szétterjedt önmagát, az összes földmorzsa fölszakad, s úgy fordul ki.

„Hogyan kerülhetjük el a hamis mértéket?” Benedek arca így hetvenen túl még inkább megnyúlt, magas koponyája alatt arcvonásai lecsüngtek, tekintete semmit nem állított, hanem kérdezett,-Sí 335 FF