Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Virág Benedek: Hová szaladsz?

ezeknek az embereknek a közeledését? Nem tiltakozott a gyanú- sítgatások ellen, senkinek nem szabadkozott. „A hamis eszmékhez nincs közöm, de a hamis eszméket valló emberhez is szólít a küldetésem.” A kocsin megint eszébe jutott: mennyi tévedés! „A bűn helyett miért a bűnös embert taszítjuk ki?”

S felsóhajtott: „Uram, csupaszíts le, fossz meg hamis ruháimtól, hogy ne tévessze meg semmi hamisság a látásomat!”

Verset írt. „Mégiscsak ebben találom meg a...?” — nem tudta, hogyan folytassa, aztán rátalált: „szolgálatot”. Mióta a Magyar Múzeum első számában megjelent az ódája, az álom egyre nehezebbé tette számára a tanítást. Mert a költészet folyamatos álmo- dás, mondogatta: megálmodni a valóságot.

Nehezen értették tanártársai, ha olykor megosztotta velük gondolatait, de utóbb mindig sajnálta, „félbetört mondatok, már megint csonkán fogalmaztam, miért nem tudom elmondani az egészet, a teljeset?”, s bár tisztában volt azzal, képtelen dolgot vár önmagától, az elégedetlenség mégis elkedvetlenítette. Ezért aztán egyre inkább hallgatott, a versek sortestére hagyatkozott: talán azok képesek elmondani, ami egyszerre szó, dallam, forma és imádság.

„Negyvenéves vagyok”, s nem várt tovább. Megírta kérelmét Milassin Miklós fehérvári püspöknek, megfelelő nyugdíj juttatása mellett, mentse fel őt tanári állásából. „Nem pazarolhatom el magam, bűnt követek el, ha mással elfedem, amiért Isten küldött.”

A rövid, szenvedéssel teli házitanítóskodás után végleg visszavonult a Duna-parti házba. „A víz látványa mindig megőriz valamit a boldogságból”, mégis mennyi rossz hír. „Martinovics, mit követtél el, mi a te igazi vétked? Istent akartad becsapni, de csak magadat sikerült?” — aztán érkeztek a hírek a többiekről, Batsányi, Szentjóbi, Sigray, Kazinczy, „micsoda képtelenség, hogy az egyik ember pusztán nézetei miatt üldözi és börtönbe záija a másikat, micsoda képtelenség”, és nem bírta a falak között, mennie kellett. Hosszan gyalogolt, hogy kifáradjon, mert nem értette, amint öregedett, egyre kevésbé értette az ember sorsát. „Nem kell érteni, talán nem is kell érteni, talán csak elfogadni és részvétet tanúsítani a másik iránt. ”

Aztán minden megfogalmazást eldobott. „Egyik se jó”, szinte dühösen hajtotta lépteit, fáradjon ki, fáradjon annyira, hogy az in332 S-