Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Virág Benedek: Hová szaladsz?

Szerzetesnek lenni! „Nem a forma, nem a reverenda színe dönti el, a szerzetesség sokkal több ennél” — lelkesedett, s anélkül, hogy bármiféle öngyötrő hajlam elhatalmasodott volna rajta, szinte már szerette ezt a megpróbáltatást. Szerette, mert úgy érezte, ezzel is afelé halad, amilyennek lennie kell ama názáreti nyomán. „Hiszen őt is megfosztották ruhájától, mégis...!”

Minden a tűz martalékává válhat... S amikor ezt gondolta a fehérvári utcákon, immár egyházmegyés papként, aligha gondolta, hogy egyszer utoléri majd a valóságosan ropogó tűz, s annak pusztítását is el kell viselnie.

„Mi ez a kiáltozás?” — sietett az ablakhoz 1810. szeptember ötödikén, a déli órában, s amint a Gellért-hegy felé tekintett, forgó, nagy lángokat látott, fölkapaszkodtak a fazsindelyekre és a szalmával fedett háztetőkre. A nyári hőségben kiszáradt házakon végigrohant a tűz. A hegyoldalban gubbasztott a bognárműhely, ahol már a szüretre készültek. A segéd a hordókat égette ki, hogy meg ne romoljon bennük a bor, amikor a lángot elkapta a szél, beleszorította a közelben felhalmozott szalmába, s már vitte, kevés füsttel, de annál nagyobb vörösléssel a feltámadt szél. Riadalom, kiáltások, sikoly, menekülés, le a Duna-partra, de abba az irányba fújt, erre mindenki a hegyoldalnak rohant, csak messze a házaktól, volt, aki a gyerekeit vonszolta, más a bútorát, vagy amit föl tudott kapni.

„Benedek atya, menekülni kell!” — rohant be a gazdasszony a szobába, a szerzetes mintha megbénult volna, nem tudott szabadulni a látványtól, „nem értjük az idők jeleit, nem értjük az idők jeleit”, hajtogatta, a gazdasszony szinte tuszkolta kifelé, mert a völgyben az Ördögárok felé terjedő tűz megfordult, s már a tabáni templom környékét veszélyeztette.

„De hát...!” — Benedek kinyújtotta kezét a könyvek és kéziratok felé, „de hát...”, s még mielőtt bármit magához vehetett volna, ugyan mit, hogyan válogasson ebben a ropogó, forró szédületben? - már kint volt a földszintes épületből, nem maradt már irány, csak a Duna felé lehetett menekülni; ha annyira lecsap a tűz, a vízben állva talán megmenekedhetnek, ebben reménykedtek mások is, „Uram, mit vétettünk, miben hibáztunk? Vagy más a Te gondolatod?” Egyszerre följajdult benne a fájdalom: odavesznek a magyar századok! S aztán: „Vajon nem mi veszejtjük el őket ezzel a sok-sok eszmével?”-53 330 E-