Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Virág Benedek: Hová szaladsz?

szerkezetet fogadjuk el. Ma az emberek közössége nemzetben tudja magát leginkább kifejezni. De ez a kifejezés nem más, mint cselekedeteink, érzelmeink, vágyaink törekvése az abszolútum felé. Ezért kell a saját nyelv, saját kultúra, saját versmérték, ami persze nem jelenti más nyelvek és kultúrák megtagadását. Tehát amikor nemzetet mondunk, s azt óvjuk, az embert védjük, annak szellemét és lelkét, hogy a legjobb feltételek között irányulhasson az istenire.”

Nem tudta, mit értenek meg belőle növendékei. Bármely pillanatban várható volt a királyi rendelkezés megérkezése, már régóta beszéltek róla, ami aztán be is következett 1786. március húszadikán. Amikor belépett a rendbe, nem gondolt a tanárságra. De a pápa feloszlatta a jezsuita rendet, s elöljárói úgy döntöttek, a pálosok átveszik üresen maradt gimnáziumaikat. „Atyám — kérdezte lelki vezetőjétől —, mi a küldetésünk”?

„Imádkozni a hazáért. S most a katedra is az imádkozás helyszíne.”

Minden órára úgy ment be: „Uram, hozzád szólok.”

„Szerzetes vagyok, szerzetes vagyok!” - hajtogatta nagy magányában. Istent akarta látni, olyan erővel és elszántsággal, hogy ne legyen köztük semmi, ami elválaszthatná őket. „Istent akarni!” — és negyven esztendeje, amikor a megpróbáltatás rászakadt, s augusztus huszonegyedikén, a Szent István király ünnepe utáni napon végleg levetette fehér ruháját, mintha a názáreti vezette volna a maga útján: „ez az ember lehetséges és végleges kifejezési formája”.

Minden fölborulhat körülöttünk, minden széteshet, minden eléghet, de ez megmarad, nézett végig magán, szokatlanul érezte magát fekete reverendában, mintha amolyan helyettesítő megoldás lenne, de zavarba jött, elszégyellte magát, „hiányzik belőlem az alázat, miért nem fogadom el, hogy az Ur most ilyen módon kívánja tőlem a szerzetességet”. S azzal a természetes, egyszerű gesztussal, amellyel minden alkalommal ajkához érintette a fehér szerzetesi öltözéket, ahogyan a stólát is, mielőtt a nyakába helyezte, ugyanúgy csókolta meg a fekete reverenda ujját. S már szinte ujjongott: „Uram, értelek, most így vagyok pálos szerzetes!” - s megírta folyamodványát Séllyei Nagy Ignác püspökhöz, hogy vegye fel őt az egyházmegye papjai közé.

329 K-