Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

A félkörívben kanyarodó utcán haladtak. Kövek a lába alatt. „Meghal, bizonyára meghal” — és gondolatának minden erejét ösz- szeszedte, hogy hozzáemelje kérését: „Uram, add meg neki a kegyelmet!”

Még soha nem ejtette ki ezt a szót. „Kegyelem, kegyelem, mit jelent a kegyelem?” Szétmállott a szó a nyelvén, de ott maradt valamiféle tudás - helyesebb inkább ismeretnek nevezni. „Az élet nem lehet annyira nyomorult, hogy csak úgy egyszerűen véget érjen.” Ez a gondolat jelentette számára akkor a kegyelmet, s már nem félt a felismeréstől: „Meghal, bizonyára meghal.”

Apja mereven feküdt, jobb oldalon lecsüngő szájszélével — Özséb ezt vette észre legelőbb. Szeme vizenyőssé vált, nem talált rá más kifejezést, mindenhová nézett és sehová, de amikor közel vezették hozzá, mintha kitisztult volna a vértől elborított agy. Néhány repedéssel leszakított szó: „Senkinek nem akartam a halálát. Te se akard, fiam! Lehet, hogy meggyalázzák legjobb szándékodat, de akkor se...” — már csak a száj tátogott, hangok nemigen kísérték, Özséb mégis pontosan értette: „...ne add fel”.

A gyerek megfogta az erős kezet. „Hát így, egyszerűen csak így? Ennyi lenne?”

Apja nem sokáig szenvedett. Még egy utolsó kísérlet — ez inkább csak biológiai reflexnek fogható fel —, erőt mutatott a test, megrándult, még kapaszkodott volna, aztán visszahanyadott.

Özséb ráhajolt erre a vergődésre, amit addig és akkor is apjának nevezett, lihegett az erőlködéstől, nyálával összekente apja arcát, s a váladék ott csillogott a halott arcán.

Özséb szikkadtan bámulta a testet. „Ennyi, hát ennyi lenne...?” — megsimította a mozdulatlanságot, s bár hasonlított az apjára, de mégsem ő volt már.

„Csak eddig követhetem? Valami többet szeretnék megtudni!” Olyan erőssé vált benne ez a gondolat, hogy halott apja mellett, s azután a temetésen sem tudott sírni.

„A sírás az én gyenge gesztusom, az Ő akaratát szeretném megismerni!”

Pappá szentelése előtt elvonult néhány napra. Örült az egyedüllétnek. „Eddig kifelé, most befelé tekinthetek.” Hosszú ideig nem gondolt semmire, hagyta, hogy — később így fogalmazta meg - ki-3 32 E-