Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Virág Benedek: Hová szaladsz?

„Elveszett, valami elveszett”, ismételte, miközben szerzetesi ruháját gondosan összecsomagolta. Egyszer majd ismét magára öltheti, amikor ebben temetik el.

„Hát nem vagyok tovább pálos szerzetes?” A királyra gondolt, aki — úgy hallotta — féltékeny volt a szerzetesek nemzeti érzéseire. Talán abszolutisztikus törekvéseit azzal gondolta előbbre vinni, ha elfogadja a pálosok régi mondásának igazságát: amikor a szerzetes- rend élete föllendül, Magyarország is emelkedik, ha meg süllyed, vele az ország is a mélybe zuhan? Mások úgy érveltek, a kiürült kincstárat szeretné az uralkodó feltölteni, s ehhez alkalmasnak találta a szerzetesek kolostorait és birtokait. Majd jó pénzen értékesíti őket a kancellária. S ez az eljárás, folytatódott tovább az érvelés, nem áll messze József király és császár nézeteitől, amit ő maga felvilágosultaknak nevez.

„Butaság — gondolta Benedek. — Hát nem látja a király, hogy amely eszmére hivatkozik a törvényeiben, éppen az az eszme tör uralma ellen?”

A szerzetes jól ismerte a francia írókat és gondolkodókat. A világnak valóban változásra van szüksége, csakhogy a változás nem lehet önmaga célja; mert ha igen, önmagába fullad. „Az igazságtalanság elleni küzdelem Krisztus szerint való tett.” Csakhogy, folytatta, a történelemnek az a tragédiája, hogy minden, az igazság nevében végrehajtott erőfeszítés újabb igazságtalanságot szül. Bármennyire nemesnek, nagyszerűnek tetsző akarat lendül is neki, ha az igazságtalanságot — és így az igazságot — nem a teljes igazsághoz méri, elbukik, s még nagyobb nyomorúságot idéz elő. A történelem, szokta mondani, így mindig emberi történelem marad, soha nem válik istenivé, „csakhogy nekünk”, s a szerzetesekre gondolt, „éppen arra kell törekednünk, hogy megjelenítsük benne az istenit”.

„Hogyan keressük az istenit, amikor a történelemben élő ember nemzetben határozza meg magát?” Ezt a gondolatot a legidősebb tanítványokkal osztotta meg, akikről feltételezte, hátha megértenek belőle valamit. „Ma legalábbis nemzetben fejezzük ki közösségi önmagunkat. Volt idő, amikor másféle módon, s ki tudja, a nemzetben való gondolkodás meddig marad meg, mikor váltja föl egy másik, de ugyanazt a lényeget hordozó fogalom? Hiszen ami az időben jön létre, az időben egyszer véget is ér. Amikor a nemzetért küzdünk minden erőnkkel, nem a történelmi-3 328 K-