Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Virág Benedek: Hová szaladsz?

mondta, ha leborulva imádsz engem.« Jézus elutasította: »Takarodj, sátán! írva van: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!« Akkor ott hagyta őt az ördög, angyalok jöttek és szolgáltak neki.” (Mt 4,1—11).

A házfőnök becsukta a könyvet. „Imádkozzunk, testvérek!”

Egyik rendtársa az utolsó pillanatig feljegyezte a történteket. Talán éppen Benedek gondolata vezérelte, amelyet a diákok olykor — de hát ilyen a nyelvük — kigúnyoltak. Amikor fölemelte kissé a hangját, fejét megemelte, bal tenyerét a mellkasára helyezte, másik karjával pedig valahová előremutatott, már készültek, előre skandálták magukban, hiszen megint a sokszor elhangzott bölcsesség következik: „Ha nem tudod, mi történt előtted, gyermek maradsz.”

A háztörténeti könyvben latinul sorakoztak a szavak: „1786. március húszadikán délelőtt tíz órakor olvasták fel előttünk II. József császár rendeletét, amely alaptalan okok miatt rendünket az egész ausztriai birodalomban eltörli, öt hónapot tűzvén ki, amely idő alatt még szabad lesz szerzetesi ruhánkat hordoznunk. Minden egyes tagnak negyven krajcár napi összeget adnak önfenntartásra. A császár biztosai vandálokhoz valának hasonlók. Augusztus 21-én le kellett vetnünk a fehér papi ruhát, és feketét felhúznunk, távoznunk kellett a kolostorból, hogy — sajnos! — soha többé vissza ne téijünk.”

„Már nem vagyok szerzetes?” — riadalom és fájdalom közt vetette le magáról a fehér habitust. Aztán elmosolyodott, a maga szokásos bágyadtságával. Nem tudta, miért éppen ebben a percben jutott eszébe a történet, amelynek eredete valahol az idők mélyén lapult, ha ugyan megesett egyáltalán valamelyik kolostorban, de a szerzetesnemzedékek egymásnak adták át a históriát, formálták, színezték, s már így maradt meg az emlékezetükben; hozzájuk tartozott, életük részévé vált.

A nagyböjti időben — de máskor is — szilenciumot tartva fogyasztották el a hús nélküli ebédet. A szerzetesek körben ültek a falak mentén, így mindenki látta a másikat, a némaság ellenére is közösséget alkottak. Meghallgatták a felolvasót, majd csöndben kanalaztak. Az egyik testvér észrevette, hogy levesébe egy elpusztult egérke teteme került. Mit tegyen, hiszen a szabályzat szerint saját érdekében nem szólalhatott meg a szerzetes. Erre ránézett szomszéd társa tányérjára, s a következőket mondta: „Ambrus testvérnek nem jutott hús a levesébe!”-3 327 K-