Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

radt a levegő. Hány éjszaka, mennyi könyörgés: „Uram, csak a mai éjszaka ne történjen semmi baj, csak most ne!”

Ez volt az ő félelemből fakadó imája. S mert az emberek félelmet keltettek benne, Istenről is így gondolkodott. Elvitték a templomba, sokáig kellett ülnie vagy térdepelnie, valahol a gyer- tyacsonkos félhomályban szerzetesek hangja hullámzott; akár a folyó vize, ha fújja a szél, gondolta. „Igen, ez a természetesség, ezt szeretném...”, de odahaza megint elkapott néhány szót apja és anyja beszélgetéséből, s ismét idegen férfiak érkeztek, a ház távolabbi termébe zárkóztak, és ott... „vajon mit csinálnak, miért megint a titokzatosság? Miért a rossz?” — mert Özséb tudta, a pusztulás forog körülöttük, olyan erővel, amelyből nem szabadulhatnak. Bánatában legszívesebben sírt volna. Apjáról nem tételezte föl, hogy bármi gonoszságot elkövessen. „Nem, ő biztosan nem akarta a királyné halálát, tudom, Uram, meg akarta menteni!”

Hogy politikai-hatalmi szempontból mi a jó és mi a rossz — efféléről fogalma sem volt. Csak az embert ismerte: anyját és apját, a szolgálókat, aztán a rabszolgacsaládot, amely ott élt valahol a környezetükben. Özséb tudatából kikopott rabszolga voltuk, amikor látta őket, egyszerű és természetes volt a viselkedésük, tekintetük megnyugtatóbbnak hatott apja és anyja gondterhelt arcánál.

A káptalani iskolában a tanító gyakran megdicsérte. Özsébnek ilyenkor fel kellett állnia, ami nehezére esett, hiszen nincs abban semmi dicsérnivaló, amit tud; mert ha azért kapna elismerést, amit nem tud, amit nem lehet tudni, s mégis a nyomára jut, az más lenne. „Ezért az egyszerűségért megdicsérnek, nincs ebben semmi különös. Amit én tudok, azt minden más fiú is tudhatja.”

A tanító, akit főmagiszternek szólítottak, az elismerést még tovább fokozta: olyan okos, hogy akár még pap is lehet belőle. „Pap, pap, mi az, hogy pap?” Ismerte őket, hiszen látta lassú vonulásukat a templomba, gyakran megfordultak a királyi várban, díszes öltözetben, máskor egyszerű, földet súroló, suhogó ruhában, de akkor is kérdés maradt: „Mi az, hogy pap?” Mert amit látott, a természet egyszerű díszlete volt.

Az egyik nap szolgáló jött érte, a magiszter idegesen szólította, és kivezette a folyosóra. „Az édesapja... megbetegedett, látni akaija magát...”-a 3i a-