Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

nagyságot egy szemöldökrántás elégségesen helyettesítette —, elveszíti mértéktartását, nem tűr ellenkezést, nem hallgat meg semmiféle érvet, a fejét akaga, mégpedig mielőbb, s hogy tűnjék el végre mindenestül. Nincs remény, nincs semmi remény.”

Majd a látogató, akiről az apa pontosan tudta, kicsoda: olyan ember, aki bármit képes elviselni, mindenféle megaláztatást és lelki gyötrelmet, csak hogy a hatalom közelében maradhasson, mintha hirtelen megindult volna: „Uram, vigyázzon! Ne ragadtassa magát meggondolatlan cselekedetre! Ha továbbra is menteni kívánja a barátját — ekkor egy gesztussal ismét megszemélyesítette, akinek nem akarta kiejteni a nevét —, ezzel magát teszi ki veszélynek. Gondoljon a családjára...”

Özséb apja nem tudta eldönteni, provokátor volt-e az illető, vagy őszintén beszélt. S mintha már nem lenne érdekes, hogy mit hall a gyerek, minden előtte folyt le.

Az meg bebújt az ágyába, keresztet vetett magára, s egyfolytában azt hajtogatta: „Majd ha felnövök, a jósággal megmentelek titeket.”

Aztán elmúltak ezek a szorongató napok. A legnehezebb elviselni azt, ha valaki nem tudja, vajon a fenyegetés miféle arcot ölt magára, milyen a természete? Mert amit ismerünk, azzal szemben kialakíthatjuk a viszonyunkat. Ami ellenben rejtve marad, de mégis folyamatosan érezteti jelenlétét, a legnagyobb nyugtalanságot idézi elő. Hiszen miért félünk éjszaka? Mert vészesen leszűkül a tájékozódási lehetőségünk. Ahol nappal vígan, gond nélkül, fütyörészve sétálunk, ott a sötétben félünk. Hiányzik az önvédelemhez szükséges érzékelési távolság. Ez a biológiai lény ösztönszerű viselkedése. Annyira ránk szorul a környező világ, hogy veszély esetén nem tudjuk fölmérni a fenyegető baj természetét és erejét. Ennek következtében a lehetséges válaszunkat sem alakíthatjuk ki. Kiszolgáltatottá, gyámoltalanná válunk, a cselekedetek egyre sutábbak — már nem is mi vagyunk.

Özséb a későbbiekben is gyakran emlékezett ezekre az időkre. S hiába cseperedett-kamaszodott, semmit nem értett meg jobban mindabból, ami körülötte történt. Továbbra is hideg volt a ház, hiába dobtak vastag tölgyfahasábokat a tűzre, akkor is fagyos ma30 E-