Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Vezér Ferenc: Minden élők útján
A vincellér tiltakozott: „Na, de atya!” — azt gondolta, a gondnoki teendőkkel megbízott szerzetes elégedetlen a munkájával. „Hagyja csak János, most jólesik!” — s néhány metszéscsattanás után hozzátette: „Ha nem lesz szép termésünk az idén, legalább rám foghatja.” Hosszúak voltak a szőlősorok, hosszúak a töprengések. Mert nem hagyták el Páter Ferencet a kérdések, vele maradtak, mintha már mindig így lenne, ezen az örök keresztúton, s így is kellene maradnia. Az élet minden aprósága, a szőlőkötöző zsinór, a vakondtúrás odébb, az öreg szőlőtőről leváló háncs — minden, minden egyszeriben valami nagy rendhez igazodott, s ami addig nevetséges különállás volt, az most természetes és közvetlen értelmet nyert az igazodásban. „Félek?” — Páter Ferenc megkapaszkodott az egyik szőlőkaróban. „Félek, tehát bűnös vagyok?” — és végigtekintett fehér szerzetesi ruháján, hogy megkeresse rajta a bűn nyomát, a vörös-véres elszíneződést. „Én öltem meg, én öltem meg!? És a többi? Miattam halt meg? Azért, mert nem akadályoztam meg, hogy erőszakot tegyenek a feleségeken, azért, mert hagytam, hogy a paraszt- emberek ellenálljanak az indulatoknak — az egyik erőszakot a másik erőszakkal állítottam szembe. Uram, hogy van ez? Nem látok! Elvesztettem az igazság egyszerűségét.” Vadul hullottak a nyomorult szőlővesszők, az „elvesztettem az igazság egyszerűségét” sírásában. Páter Ferencnek nem hullottak a könnyei, homlokcsontja, ha lehet, még inkább előreugrott a szeme fölött, legörbült az orra, és szája körül megfeszültek az izmok. Gyerekként vágott ilyen arcot, ha valami fájt neki, és nem tudta kifejezni. Fázott a nyers tavaszi szélben. Nem bánta. „Nem ideológiák, történelmi és hatalmi harcok, még csak nem is a jóság, hanem lehet, hogy a megrothadt szabadság, a bűn igazgatja a világot? Nem hagyom magam, nem hagyom magam kitenni ennek a szenvedésnek! Lázadok! Lázadok! De ha bűnt követtem el, büntess meg engem Uram, nem térek ki előled!” Ha valaki hallja ezt a szenvedélyes egyszerűséget, egyszemélyes összeesküvőnek, forradalmárnak gondolhatta volna a fehér szerzetest. Aki megint a várakozás mohó rettegésével tekintett végig a-S 297 E-