Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Vezér Ferenc: Minden élők útján
akart ezzel Páter Paszkál: „Félsz?” — és miért ezekkel a szavakkal nézett vissza: „Aki nem fél, az hazudik”. Mintha nem is ő mondta volna, hanem valaki kimondatta vele. Szokása szerint összehúzta szemöldökét, mint egy durcás gyerek, homlokcsontja kiszélesedett szemgödre fölött, megfeszült az orra, ettől hegyesebbé vált, szájvonala meggörbült. A koncentrálás egyszerűsége. Amikor nem valami külső tény foglalkoztatja, hanem a figyelem önmagára irányul. „Nem tudom, ki vagyok, csak azt tudom, Őbenne vagyok.” Fojtogatta a szoba zártsága. Kinyitotta az ablakot, aztán ez sem volt elég, kiment sétálni, gyors léptekkel haladt, azt akarta, hogy végre megtisztuljon a rárakódott mindenféle kétes gondolattól és érzéstől. Undorodott magától ilyenkor. De még mindig nem tudott szabadulni, újabb kérdés: „Talán a félelem nem ismert ősi bűnünk lerakódása a lelkűnkben? Annyira elválaszthatatlan, hogy nélküle nem is volnánk emberek?” Kérdések, kérdések, még mindig a kérdések. Messze nyúló, értelmet fárasztó kérdések. A bonyolultság olyan foka, amikor az ember önmagát köti gúzsba saját bizonytalanságával. Páter Ferenc emlékezett, gyerekkorában nagyapjával elsétáltak a falu túlsó vége felé, s ott az egyik házból egy furcsa ember lépett ki: mozdulata nyomán nyikordult az eső verte, napszítta kertkapu, még nem indult korhadásnak, a férfi rájuk nézett, de furcsa volt a tekintete, nem őket látta... „Talán azt sem tudja, kik jönnek és mennek az utcán, furcsa, furcsa”, gondolta a gyerek. Nagyapja észrevette, amint érdeklődő, ugyanakkor együtt érző tekintetét a különös alakon felejtette unokája. Már jócskán elhaladtak mellette, de a gyerek visszanézett, mintha vonzaná oda valami, s nagyapja kezét fogva csetlett-botlott: a mozdulat előre, a figyelem hátrafelé vitte. „Sokat tanult, túl sokat... aztán egyszer csak megbolydult az elméje. Hazajött az egyetemről, és azóta így él.” Páter Ferenc végighaladt a soltvadkerti szőlőben az éppen még csak tavaszelőnek rugaszkodó rügyek között. „Rendet kell tartanom, ez a föladatom.” Megvizsgálta a vesszőket, meddig fagyott el a végük, amit majd a metszéssel el kell távolítani. Aztán maga fogott hozzá ^ 296 ÉP
